Budapest     Debrecen     Szeged     Miskolc     Pécs     Győr     Nyíregyháza     Kecskemét     Székesfehérvár     Szombathely     Szolnok     Érd     Tatabánya     Sopron     Kaposvár     Veszprém     Békéscsaba     Zalaegerszeg     Eger     Nagykanizsa     Salgótarján     Esztergom     Dunaújváros     Hódmezővásárhely     Szekszárd     

A klímasorozat, 2. rész: Átmeneti gazdaságok

Már sokat írtunk az európai zöld átmenetről, amelyet Oroszország ukrajnai inváziója felgyorsított. Globálisabb értelemben a zöld átmenet a nulla szén-dioxid-kibocsátású gazdaságra való áttérés, és ez a változás az egész nemzetgazdaságra kihat az infrastruktúrától a földigényen, a tervezésen, a beruházásokon, a technológián át a humánerőforrásig.

Ez az átállás egyetlen nemzet számára sem lesz könnyű, de különösen nagy hatással lesz azon országok kisebb hányadára, amelyek a fosszilis tüzelőanyagok kitermelésétől függenek, vagy jobban mondva „a fosszilis tüzelőanyag-kitermelés köré szerveződtek”. Jelenleg 21 olyan állam van, ahol a szén, a kőolaj és a földgáz az export több mint felét teszi ki (6 országban pedig 90%-át). Ezen országok számára a zöld átmenet inkább zöld átalakulásnak fog tűnni.

Amikor a közgazdászok egy jövőbeli rejtélyt látnak, gyakran a hasonló, analóg problémákra adott múltbeli megoldásokat nézik. Itt az ilyen típusú átmenetre vonatkozó legújabb modelljeink a központi tervgazdaság piaci alapú rendszerré való átalakulásának számos példájából származnak. Amikor a Szovjetunió megbukott, a jövedelem az átmenet első néhány évében valahol 10 és 50 százalék között zsugorodott. A fájdalmas pontok nemcsak gazdasági, hanem politikai és társadalmi jellegűek is voltak. Hasonlóan drasztikusan csökkent a kibocsátás az átmeneti gazdaságokban, és ilyen visszaesés várható a korábban említett 21 fosszilis tüzelőanyag-exportőr többségű országban is.

Növekvő fájdalmak

Ezeknek az exportőröknek is számos, a posztszovjet országokban tapasztalt növekedési fájdalmat kell majd átélniük. Valószínűleg újra kell majd határozniuk az állam/központi kormányzat szerepét a gazdaság szélesebb értelemben vett területén, és ennek része az árszabályozás és a támogatások megszüntetése az energiaágazatban. Ez egyszerűen hangzik, de valójában azt jelenti, hogy minden egyes érintett országban újra kell írni a társadalmi szerződést, és egy ilyen törekvés csak bonyolult lehet. Azok az ázsiai nemzetek, amelyek a tervgazdaságról a piacgazdaságra tértek át lassabb, fokozatosabb megközelítést alkalmaztak az átmenethez. Annak ellenére, hogy a kortárs közgazdászok között egyetértés van abban, hogy a hirtelen megközelítés jobb volt, a kelet-európai adatok nem támasztják alá ezt az állítást.

Miközben a fosszilis tüzelőanyag-exportőrök szenvednek az átmenet során, más országok jól járnak: azok, amelyek nem megújuló természeti erőforrásai nélkülözhetetlenek a zöld átmenethez. Végül is számos értékes ásványi anyagra és fémre van szükség a megújuló energia termeléséhez, átviteléhez és tárolásához. Vajon ők is szenvedni fognak az erőforrás-átoktól? Ezek a fémek és ásványi anyagok földrajzilag sokkal jobban koncentrálódnak, mint a fosszilis tüzelőanyagok; ugyanakkor a bizonyított készletek jelenleg nem elegendőek ahhoz, hogy globális szinten kielégítsék a nettó nulla energiaigényt. Ez azt jelenti, hogy az ezekben az erőforrásokban gazdag országok jelentős hatalommal fognak rendelkezni. De a technológia lehet a válasz: sok földfém esetében nincs valódi hiány, csak a vállalatok nem fektetnek sokat a tartalékok meglétének bizonyításába, mert azok még nem olyan nyereségesek, mint amilyenek a jövőben lesznek. Ezen okok miatt Laurence Chandy azt állítja, hogy „a nemes ásványokban és fémekben rejlő természeti erőforrások nem valószínű, hogy meghatározó szerepet fognak játszani a fejlődő gazdaságok jövőbeli sorsában – vagy ugyanolyan gazdasági erőt fognak kifejteni, mint ma az olajvagyon”.


Előző rész

A klímasorozat, 1. rész: Az okok és a fejlődés kilátásai