A streaming világában is igaz az állítás, hogy a tévének szüksége van olyan műsorokra, amelyeket eseménynek érezzük. Valóban lejárt A trónok harcához hasonló epikus sorozatok ideje? Azok az idők, amikor a sorozatok 10 epizódnál többet tudtak kibírni. Szerencsére még mindig vannak olyan írók és rendezők, akik megpróbálnak epikusnak ható tévéműsorokat készíteni, több-kevesebb sikerrel. Jelentjük, A sógunnak úgy néz ki sikerült!
A James Clavell azonos című regénye alapján készült Sógun inkább tűnik az alapjául szolgáló szöveg újraalkotásának, mint adaptációnak. Az alkotók, Rachel Kondo és Justin Marks lecsupaszítják Clavell szövegét, hogy valami olyat hozzanak létre, ami nemcsak nagyszerű, de emellett teljesen eredeti is. A történet alapjai persze megvannak – a sorozat John Blackthorne angol tengerészt (Cosmo Jarvis) követi, miután partra száll a feudális Japán partjainál -, de megvan benne az a plusz, amiért annak imádtuk a könyvet, de korábban, az 1980-as minisorozatban sem sikerült átültetni a tévébe. Az új remake Clavell 1975-ös klasszikus regényét ambiciózusan és a forrásanyag iránti nyilvánvaló tisztelettel adaptálja, és tekintve, hogy a „zsebkönyv” 1299 oldalas, rendkívüli, hogy mégis sikerült a történetet 10 epizódba sűríteni. Az eredmény pedig pazar, magával ragadó televíziózás!
John Blackthorne, az Erasmus hajó angol főtisztje, aki Japán partjainál futott zátonyra, annak ellenére, hogy a legénység nem igazán hiszi el, hogy ez a hírhedt szigetország létezik. A portugálokkal való konfliktus közepette érkeznek, akik titokban tartották Japán hollétét az európai nemzetek előtt, hogy kereskedelmi monopóliumot szerezzenek. Az Erasmus néhány túlélője a japán történelem egy feszült pillanatában vetődik partra: a taiko nemrég meghalt, és túl fiatal örököst hagyott maga után ahhoz, hogy uralkodjon. Öt harcos nagyúr alkotja a régensek tanácsát, akik ideiglenes uralkodóként tevékenykednek, de a köztük lévő feszültségek totális háborúval fenyegetnek. Toranaga nagyúr, aki egy háborús hős és egy nagyszerű stratéga az, aki a legnagyobb potenciállal rendelkezik a teljes fennhatóság átvételére, és ezért persze a legkevésbé népszerűbb a harcos urak között.
A Justin Marks és Rachel Kondo házaspár által készített új Sógun egyértelműen a 90-es évek epikus filmművészetének legszebb fénykorára emlékeztet, és óriási erőfeszítéseket fektet többek között a korabeli öltözködés és viselkedés részleteire is. Bizonyos mértékig tehát minden pontos-, úgy történelmileg, mint kulturálisan -, de tagadhatatlan ott van a kor Japánról alkotott nyugati romantikája is. És végső soron ezzel nincs is semmi gond: a Sógun a nyugati embernek a japán kultúra iránti rajongását próbálja megragadni. Bár a helyszín és a megközelítés tekintetében világok különülnek el egymástól, furcsa módon mégis jól megférnek egymás mellett és kiegészítik egymást. Okos döntés volt, hogy nem ijedtek meg a kétnyelvű történettől. A globalizált televíziózás világában persze elkészíthették volna a modern változatot teljesen angolul is, de az biztosan csorbította volna a történet intellektusát és erejét.
Az új Sógun lebilincselő és gyönyörű lett. Ha pedig figyelembe vesszük a forrásszöveget, ez nem kis teljesítmény. Egy ilyen hosszú, az 1600-as évek Japánjában játszódó történetet 10 órába sűríteni, hogy az amerikai közönség számára is élvezhető legyen? Reménytelen. Az FX új adaptációja azonban sikerrel jár. A sorozat „gazdaságosan” vezeti fel az 1600-as évek Japánjának barokkos politikai helyzetét, és gyorsan rátér arra, ami igazán fontos: a főszereplők közötti izgalmas sakkjátszmákra.