A 2026-os nyári szezon azonban különösen éles példája ennek: a stúdiók egyszerre térnek vissza a mozikhoz és mélyítik tovább a franchise-alapú üzleti modellt. A felhozatal — Christopher Nolan Odüsszeája, Az ördög Pradát visel 2, a Toy Story 5, a Pókember: Vadonatúj nap, A mandalóri és Grogu, valamint az élőszereplős Moana — nem egyszerűen blockbusterek sora. Inkább egy iparági stratégia lenyomatai. A számok legalábbis ezt a logikát támasztják alá. A globális box office bevételek 2019-ben még meghaladták a 42 milliárd dollárt, majd a pandémia alatt drasztikusan visszaestek, és bár azóta részben helyreálltak, a közönség viselkedése tartósan megváltozott. A streaming platformok előretörése fragmentálta a figyelmet, miközben a mozik egyre inkább eseményalapú térként működnek. Ennek következménye, hogy a stúdiók ma már nem egyszerű filmeket gyártanak, hanem „biztosított élményeket”. Egy ismert IP — legyen az Marvel, Star Wars vagy Pixar — lényegében pénzügyi eszközzé válik: előre modellezhető bevétellel, globális márkaértékkel és merchandising potenciállal. Ebben a kontextusban a Moana élőszereplős adaptációja különösen beszédes. A Disney nem csupán egy sikeres animációs film remake-jét készíti el, hanem saját katalógusát monetizálja újra. A 2016-os eredeti film több mint 680 millió dollárt hozott világszerte, és azóta a streaming korszak egyik legtöbbet nézett tartalmává vált. A remake így nem kreatív kockázat, hanem adatvezérelt döntés: egy már bizonyított narratíva újrafeldolgozása egy másik platformlogikában.
Ugyanez a minta figyelhető meg a többi produkciónál is, bár eltérő hangsúlyokkal. Nolan Odüsszeája kivételként értelmezhető: szerzői ambíció és blockbuster-költségvetés ritka találkozása. Mégis, a film mögött ugyanaz a gazdasági racionalitás húzódik meg: IMAX, globális sztárgárda, kulturális esemény státusz. Az ördög Pradát visel 2 és a Toy Story 5 ezzel szemben a nosztalgia gazdaságára épít — arra a felismerésre, hogy a középkorú nézők ma már a legstabilabb fizetőképes közönséget jelentik.
A legérdekesebb talán az, ahogyan a streaming és a mozi közötti határ elmosódik. A A mandalóri és Grogu például egy streaming-sorozatból kinőtt mozifilm, ami azt jelzi, hogy a stúdiók már nem külön platformokban gondolkodnak, hanem integrált ökoszisztémákban. A tartalom nem formátumhoz, hanem univerzumhoz kötődik. Egy karakter — legyen az Grogu vagy Pókember — több platformon, több narratívában, több bevételi csatornán él tovább. Ez a modell azonban nem kockázatmentes. A kreatív homogenizáció jelei már most láthatók: a legnagyobb költségvetésű filmek jelentős része folytatás, remake vagy adaptáció. Az eredeti történetek aránya csökken, miközben a gyártási költségek emelkednek — egyes blockbuster filmek büdzséje már meghaladja a 250–300 millió dollárt. Ez azt jelenti, hogy a stúdiók egyre kevésbé engedhetik meg maguknak a kudarcot, ami tovább erősíti a biztonsági játékot.
A 2026-os nyár tehát egyszerre tűnik reneszánsznak és figyelmeztetésnek. Reneszánsz, mert a mozik újra megtelhetnek, és a közösségi filmélmény visszatérhet. Figyelmeztetés, mert ez a visszatérés egy rendkívül koncentrált, franchise-alapú struktúrára épül. A kérdés nem az, hogy ezek a filmek sikeresek lesznek-e — nagy valószínűséggel igen. Sokkal inkább az, hogy mi történik azzal a filmművészettel, amely nem illeszkedik ebbe a modellbe.
Hollywood jelenlegi stratégiája racionális, sőt elkerülhetetlennek tűnik. De minden racionalizált rendszer hordoz magában egy paradoxont: minél inkább optimalizált, annál kevésbé képes meglepetést okozni. És a film, végső soron, mindig a meglepetésről szólt.