73 éves korában elhunyt Bill Viola New York-i képzőművész, aki a videóművészetre és a klasszikus mesterekre támaszkodva építette fel saját, utánozhatatlan univerzumát, melyben az élet nagy kérdéseire kereste a válaszokat.
Talán nem túlzás kijelenteni, hogy Viola megelőzte és meghatározta saját korát: olyan alapvető témákkal tudott szembesülni műveiben, mint a születés, a halál, a szépség, a fény, a sötétség, a fájdalom és a spiritualitás. Bill Violát általában videóművésznek nevezik, ám sokkal helytállóbb, hogy egy olyan kortárs alkotó volt, aki a videót használta önkifejezésre. Munkái ma olyan gyűjtemények részét képezik, mint a MoMa, a Guggenheim, vagy a MET.
William Viola Jr. 1951 januárjában született New Yorkban, egy idősebb és egy fiatalabb testvérrel együtt nőtt fel. Édesapja az American Airways légitársaságnál dolgozott, és olasz és német bevándorlók fia volt. Édesanyja, Wynne (Lee) Viola Angliából utazott az Egyesült Államokba. A Syracuse Egyetemen szerzett diplomát művészeti szakon, majd ezután Nam June Paik, Peter Campus és mások kiállításainak megrendezésében segédkezett. Később, 1973-ban olyan korszakos óriásokkal dolgozott együtt, mint Joan Jonas és Chris Burden.
Talán leghíresebb munkája egy gyermekkori halálélményének köszönhető. Hatéves korában beleesett egy tóba. Mielőtt azonban egy nagybátyja kimentette volna, a víz alatt „talán a legszebb világot találta, amit valaha láttam”. „Minden nyugodt volt, békés, a félelem eltűnt. Egyfajta paradicsom, és én azt hittem, hogy ez az igazi világ” – mesélte. Művei soha nem tudtak elszakadni ettől az élménytől.
1992-ben szerződött le a New York-i James Cohan galériához, a kilencvenes évek egyik legfontosabb galériájához. Hat évvel később, a Velencei Biennálén mutatta be a The Greeting című, Jacopo Pontormo (1494-1557) reneszánsz mester festménye alapján színészekkel forgatott videót. A film Mária Szent Erzsébet meglátogatásának történetét meséli el. Ez Viola legfelismerhetőbb alakja. A nagy felbontás, a lapos képernyők használata, a végletekig lelassított kép, mintha a mester egy ecsetvonása több tucat másodpercig tartana. Ez a párbeszéd a mozgás és a mozdulatlanság között egész pályafutását végigkísérte. Elmerülünk a videóban, a streamingben, képernyőkkel vagyunk körülvéve. Viola művei azért egyedülállóan intelligensek, mert a művészet hagyományos témáit veszi elő, hogy a halálról, a mártíromságról, a feltámadásról meditáljon, azáltal, hogy elidőzik a képernyőn, így az ember intenzíven akaratlanul egy dologra szegezi a tekintetét, nézi és újra nézi, elkülönítjük a pillanatot az elektronikus képek rohanó rohanásától. Ne hagyd, hogy a média zagyvasága magával ragadjon a sekély vizekre – mondja Viola.
Viola után a videó és a film egyre inkább jelen lett a galériákban és a múzeumokban, a mozgókép művészeti felhasználása azonban éppoly fókuszálatlanná, állandóan változóvá és sokszínűvé vált, mint a körülöttünk lévő világban. Ma már a művészek könnyedén használják a képernyőt. Bill Violára úgy fognak emlékezni, mint a legkomolyabb, ugyanakkor a legközérthetőbb művészre, aki valaha is videokamerát ragadott. Nem túlzás azt állítani, hogy videoművészként valószínűleg felülmúlhatatlan marad.