test
Budapest     Debrecen     Szeged     Miskolc     Pécs     Győr     Nyíregyháza     Kecskemét     Székesfehérvár     Szombathely     Szolnok     Érd     Tatabánya     Sopron     Kaposvár     Veszprém     Békéscsaba     Zalaegerszeg     Eger     Nagykanizsa     Salgótarján     Esztergom     Dunaújváros     Hódmezővásárhely     Szekszárd     

Velencei Biennálé: Mindenütt külföldiek!

„Foreigners Everywhere” Idegengyűlölet, paranoiás pletyka, csupán ténymegállapítás, netán a szolidaritás kifejezése? Adriano Pedrosa a 60. Velencei Művészeti Biennálén rendezett nemzetközi kiállításának sokértelmű, nyugtalanító címe szándékosan a kifejezés lehetséges politizáló értelmezéseivel játszik.

„Először is, bárhová mész és bárhol is vagy, mindig találkozol külföldiekkel – ők/mi mindenhol ott vagyunk. Másodszor, hogy bárhol is találod magad, mindig igazán és legbelül mindig külföldi vagy” – fogalmaz Pedrosa. Velencében – egy olyan városban, amelyet évente 30 millió (!) turista áraszt el – és az év egyik legforgalmasabb hónapjaiban, amikor a világ minden tájáról érkeznek a művészvilág résztvevői és rajongói, ezt a mondatot még inkább árnyalja a többrétű irónia. A kiállításon egész pontosan 332 művész munkáját láthatjuk, és bár a tárlat emiatt kaotikus és nehézkes, de talán éppen emiatt ad egy érdekes tükröt a nézőnek, hogy mit is jelent ma kívülállóként létezni vagy éppen művészetet csinálni.

Pedrosa kiállításának címe Claire Fontaine művésznő egyik művéből származik, amely szintén szerepel a kiállításon. A 2004-ben született mű többféle változatban és számos nyelven készült, hiszen egy sor neonreklámból áll, amelyeken az „eddig” szavakat ábrázolják, de soha nem angolul. A Biennálén a víz fölött, az Arsenale boltívei alatt szerepel, egyúttal a víz tükröződésével gyönyörű optikai effektusokat hozva létre. Fontaine munkája tisztelgés a torinói Stranieri Ovunque nevű kollektíva előtt, amely a 2000-es években Olaszországban a rasszizmus és az idegengyűlölet ellen kampányolt, ami felveti a kérdést, hogy talán érdemes lett volna az ő munkásságukat is bemutatni a kiállításon.

Az idegenség, a migráció, a száműzetés és egyáltalán az elidegenedés a globalizált világ egyik legégetőbb témája ma. Pedrosa a művészeti világban az idegenség fogalmát vizsgálja azáltal, hogy többnyire „autodidakta” művészeket vonultat fel, és akik persze még soha nem állítottak ki a Velencei Biennálén. Sokan közülük a latin-amerikai régióból származnak, ahol Pedrosa a Museu de Arte de São Paulo (MASP) művészeti igazgatójaként dolgozik. Tehát nagyon sok új és régi mű először jelenik meg intézményes keretek között Európában.

Az Arsenalén például az argentín művészpáros Claudia Alarcón és Silät új, nagyméretű textíliákat készített a térségben őshonos chaguar növény rostjaiból a tradícionális „yica” öltési technikát alkalmazva. Az élénk geometriák és színek a közösség idősebb tagjainak történeteit és álmait mesélik el, és kódolt figyelmeztetéseket tartalmaznak a természet fenyegető erejéről. A tárlat egyébként kifejezetten sok textilmunkát mutat be. Alarcón és Silät mellett láthatóak az Arpilleristák, egy (szinte) ismeretlen chilei művészekből álló csoport munkái, amelyek hímzett, applikált és horgolt szövetekből állnak, és a mindennapi falusi élet jeleneteit ábrázolják, meghökkentő részletességgel. Ezek a textilmunkák az Augusto Pinochet tábornok rezsimje idején váltak népszerűvé Chilében – ezeket a foltvarrókat nők készítették közösen, és gyakran a társadalomban elfoglalt helyükkel kapcsolatos aggodalmaikat fűzik össze. Ugyanebből a chilei időszakból származik a Las Bordadoras de Isla Negra óriási műve is. A textilt 1973 szeptemberében ellopták, miután Pinochet elfoglalta az ENSZ Santiagóban található székházát, amely számára készült – és csak néhány éve, 2019-ben került újra elő.

Noha a Foreigners Everywhere számos ország ismeretlen művészetét bemutatja, és találunk jó pár érdekes háttérsztorit, ami mégis hiányzik, az az, hogy mégsem felel meg a kortárs szellemiségnek, túlságosan erősen támaszkodik a történelmi művekre és a hagyományos, sokszor idejétmúlt médiumokra. Nagyon kevés például a fotó, a videó és a film, és úgy általánosan a digitális művészet. Ez nem csak azért frusztráló, mert a Biennálé mégiscsak a mai, kortárs művészetet kell, hogy bemutassa, hanem azért is, mert végső soron ezek azok a médiumok, amik mind képesek túllépni a fizikai határokat.