test
Budapest     Debrecen     Szeged     Miskolc     Pécs     Győr     Nyíregyháza     Kecskemét     Székesfehérvár     Szombathely     Szolnok     Érd     Tatabánya     Sopron     Kaposvár     Veszprém     Békéscsaba     Zalaegerszeg     Eger     Nagykanizsa     Salgótarján     Esztergom     Dunaújváros     Hódmezővásárhely     Szekszárd     

Yoko Ono ellentmondásos világa

Yoko Ono személyét máig nehéz tárgyilagosan megítélni, ugyanis nemcsak a Beatles táborát osztotta meg, akik szerint egyenesen „kivégezte” a legendás zenekart, de John Lennon tragikus meggyilkolásáig szinte nem volt ember, aki rokonszenvezett volna vele. A 91 éves popikon és képzőművész nagyszabású retrospektív kiállításának a londoni Tate Modern ad otthont idén.

Tokió 1945. márciusi amerikai tűzbombázását követően a fiatal Yoko Ono családjával az élelmiszerhiánnyal küszködő Karuizawa hegyi üdülőhelyre menekült. Néhány hónapig, mielőtt a Hirosimát és Nagaszakit ért szörnyű atombombák véget vetettek volna a második világháborúnak, Ono és bátyja azzal töltötték napjainkat, hogy az eget bámulták és kedvenc ételeiket képzelték el. Ez az élmény alapvetően meghatározta Ono művészi pályafutását, amelyben a képzelet használata és a világbéke követelése mindvégig jelen volt.

A „Music of the Mind” kiállítás Onót különböző kontextusokba helyezi, miközben megmutatja, hogy munkásságának tartalma igazán sosem változott radikálisan. Természetesen nem lehet kikerülni John Lennonnal való kapcsolatát, tekintettel arra, hogy tulajdonképpen kapcsolatuk volt az, amit Onót nemzetközileg híressé tette, és persze emiatt gyakran igazságtalanul gúnyolták és gyalázták, és közben háttérbe szorította saját, rendkívül eredeti munkásságát. A kiállítás egyetlen szobát szentel Onónak és Lennonnak, ahol bemutatják többek között azt a videót is, amelyen újságírók faggatják őket az 1969-es Bed Peace ülősztrájkról.

Láthatjuk Yoko Ono-t, a zenészt is! A kiállításon lemezborítók szerepelnek a karrierje során készült lemezekből, valamint dalszövegek a Fly című második albumáról (1971), amelyen arról nyilatkozott, hogy a közönség nem tekint rá önálló művészként. Amitől mégse tekintettek rá „Mrs. Lennon”-ra, az leginkább azért volt, mert Ono a már említett gyermekkori háborús élményeit állítja a középpontba, csatlakozott a hatvanas évek Fluxus mozgalmához, valamint a rövid életű japán művészeti kollektívához, a Hi-Red Centerhez. Bemutatja együttműködését olyan bevándorló társaival, mint George Maciunas és Nam June Paik, John Cage és La Monte Young zeneszerzők, valamint két korábbi férje, Toshi Ichiyanagi japán zeneszerző és Anthony Cox amerikai jazz-zenész. Ebben az időszakban vált Ono a konceptuális művészet egyik kulcsfigurájává, és hamarosan rájött, hogy a műalkotás létrehozásához írt utasításaihoz nem kell, hogy bármi fizikai dolog is társuljon. Sokkal erőteljesebb volt, ha közönségét arra hívta fel, hogy maga hozza létre a műveket, gyakran a saját fejében, oly módon, hogy a művészetet leválasztotta a tárgyakról, és helyükbe inkább pillanatnyi, múló élményeket állított. Cage kompozícióiból és a Fluxus csoport véletlenszerűségének szeretetéből merítve Ono mindig nyughatatlanul innovatív volt.

Ono óriási hatást gyakorolt olyan művészek számára, mint Marina Abramovic, Brian Eno, vagy Kenneth Goldsmith. A kiállítás most újra megerősíti Ono befolyását és jelentőségét, kiszélesítvén azokat a kontextusokat, amelyekben munkássága értelmezhető, és megmutatja, hogy művészete hogyan élhet túl rajta, -túl a galériákon és más művészeti intézményeken.