Mondhatjuk most már, hogy világviszonylatban csaknem egy éve élünk a járványhelyzetben. A COVID-19 nem kímélt egyetlen területet sem, de az emberek számára talán az egyik legfájóbb pont a sportélet teljes átalakulása. Főként a profi sport színtelenné-szagtalanná válása. Ki szeretne egy olyan világot tartósan, ahol nem lehet élőben szurkolni a kedvenc sportolóinknak, csapatainknak? Senki. És ez a megállapítás bizonyos szempontból minden atléta esetében megállja a helyét.
A profi sport alaptézise
A profi sport elvileg arról szól, hogy a legjobbak megmérkőznek egymással az adott sportágban, és tiszta körülmények között a legjobb győz közülük. Ha ezt a tézist vennénk alapul, már akkor is változott volna a helyzet 2020-ban. Maguk a versenyek is kiszámíthatatlanok lettek, egy-egy nemzetközi verseny megrendezése sokszor még hetekkel az esemény előtt is kérdéses, és a sportolók eltérő felkészülési lehetőségeiről már ne is beszéljünk. Most egyáltalán nem biztos, hogy a világversenyekre mindenki el tud jutni, vagy érdemben fel tud készülni, aki mondjuk esélyes lenne a végső győzelemre. A járványhelyzet súlyosságától függően eltérőek az országok rendelkezései, és ez van, akinek előnyös, van, akinek hátrányos. Bár sokszor hallani, hogy egy élsportoló azért élsportoló, hogy a fontos helyzetben teljesítsen a legjobban, de hát azért az mégsem várható el még tőlük sem, hogy egy évben többször is, sőt, állandóan fizikai és mentális teljesítőképességük csúcspontján legyenek. Márpedig az igazi győztes azért győztes, mert az adott versenyidőszakra, vagy az épp mindent eldöntő küzdelemre tökéletesen felkészíti magát. Nem feltétlenül azért, mert az évközi átlagos teljesítménye a legjobb. Márpedig ez utóbbi mintha mostanság jobban kezdene számítani. Sok sportágban megfigyelhetünk nagy meglepetéseket, nagy változásokat. Teljesen irreális eredményeket, amiket normál körülmények között el sem fogadnánk. Ennek van egy negatív hatása, hogy aki viszont most válik győztessé, annak a sikerét is megkérdőjelezzük sokszor, pedig nem szabadna. De van is okunk rá, hiszen valóban nem tudhatjuk, hogy milyen konkrétumok húzódnak az adott eredmény mögött. Azt mondják a szakemberek, hogy az egyéni sport sokkal előrébb tart a visszarendeződésben, mint a csapatsportok, és ez már jó jel. Nyilván érthető a helyzet, hiszen egy csapatban bizonyos létszámú koronavírusos beteg esetén a teljes csapatot letiltják. Vagy elegendő az is, hogy két kulcsjátékos éppen koronavírusos, hiszen azon túlmenően, hogy személyesen meg kell küzdeniük a betegséggel, a teljes csapat teljesítményére is jelentős negatív hatással van a hiányuk.
Az igazi tragédia
Viszont az igazi problémát nem ez okozza az élsport terén. Mert azzal minden atléta előbb-utóbb meg tud birkózni, hogy változnak a körülmények, a szabályok, és majd átalakítják felkészülésüket, hogy értelmezhető legyen az új körülmények között is. Ennél sokkal nagyobb gond a közönség elvesztése. Most egyértelműen tapasztalhatja mindenki azt, amit persze józan ésszel belegondolva mindenki tudott eddig is: a sport összehozza az embereket, szerves része a szocializációnak, a társadalomnak. A szurkolók, sportszerető emberek egyik legkedveltebb szórakozása, időtöltése, társadalmi eseménye. Az atléták számára is komoly kihívást okoz mindez, hiszen ne gondoljuk azt egy percig se, hogy mindenki kizárólag a győzelemért hajt. Nagyon fontos az aranyérem, és egy sportkarrier megkoronázása, ez tény. De a közönség előtti fellépés, a színpad, a hangulat nélkülözhetetlen, a legtöbb atlétát ez tartja életben. Ezt viszont elvette a járványhelyzet tőlük egy igen hosszú időre. Sokan gondolkoznak most azon, hogy érdemes-e egyáltalán folytatni így a sportot. És a kérdés jogos részükről. Mert annak azért még se híre, se hamva, hogy minden visszatérne a normál kerékvágásba. Nagyon sok olyan elégedetlen és csalódott sportoló van, aki csak azért folytatja karrierjét, mert ez a munkája, és egyelőre nem tud jobbat kitalálni. De nagyon sok olyan sportoló is akad, akinek ez egy jelentős lökés volt abba az irányba, hogy hagyjon fel a sporttal és kezdje meg a sportkarrier utáni életét. Amit amúgy is meg kell tennie nagyjából 35-40 éves kor között, bár ez nyilván átlagszám, és nagyban függ a sportági adottságoktól. A COVID-19 ráadásul nincs jó hatással az utánpótlásra sem, hiszen ők közelről látták, hogy korántsem „életbiztosítás” a sportra tenni fel az életet. Nyilván az igazán fanatikus sportolókat, a sikerért igazán hajtó atlétákat ez a tény kevésbé érinti, de sok szakember már most előre jelzi, hogy a normálishoz képest sokkal nagyobb számban és sokkal fiatalabban fogják abbahagyni a sportkarriert a következő években. Azt is jelzik, hogy az utánpótlásból érkezők, illetve az ott megmaradó sportolók számánál is jelentős csökkenés képzelhető el.
Az biztos, hogy átfogó programra van szükség ahhoz, hogy a helyzet egy meg nem fordítható, lefelé tartó spirálhoz vezessen. Az is biztos, hogy egy igazán hatásos fejlesztéshez el kell felejteni régi beidegződéseket, hiszen teljesen más generációs, társadalmi és szociológiai hatások érvényesülnek a világban, mint akár öt évvel ezelőtt. Sőt az is biztos, hogy eljött az ideje annak, hogy ne okos sportszakemberek találják ki a tökéletesnek hitt megoldást, hanem kérdezzék meg azokat, akik ebben valóban érintettek, magukat a sportolókat. A sportolók motivációjának megértése mindig is fontos terület volt, de a COVID-19 okozta károk egyszerűen nélkülözhetetlenné tették azt. Nem sok területen és nem sok esetben látszik a valódi megoldásra való törekvés, hiszen egyelőre csak tűzoltásról gondoskodnak mindenhol. De azt már minden kisgyermek tudja, hogy hiába akarunk a lángokkal viaskodni, ha a tűz fészkét nem számoljuk fel! Ennek az aranyszabálynak az alkalmazása kritikus lesz a sport jövője szempontjából.