test
Budapest     Debrecen     Szeged     Miskolc     Pécs     Győr     Nyíregyháza     Kecskemét     Székesfehérvár     Szombathely     Szolnok     Érd     Tatabánya     Sopron     Kaposvár     Veszprém     Békéscsaba     Zalaegerszeg     Eger     Nagykanizsa     Salgótarján     Esztergom     Dunaújváros     Hódmezővásárhely     Szekszárd     

Los Angeles, COVID-19: furcsa olimpiák

A sportélet megzavarodott. Ez ma már egyértelműen kijelenthető. A nemzeti bajnokságok sokszor „ámokfutássá” alakultak, a nemzetközi versenyekre pedig különböző megoldásokat próbálnak kitalálni a szövetségek, de nem igazán lelik a jó megoldásokat. Mérkőzések maradnak el, fél csapatok játszanak teljes csapatok ellen, és mindent átsző a vírustól való félelem. Aki most bajnok lesz, az majd bajnokként is lesz kezelve vagy csak szerencsésnek tartják majd a folyamat végén?

Igazságtalanság

Ezt a kifejezést egyre többet hallani manapság a sport terén. Érthető. Nehéz egy olyan területen elfogadni a szerencsefaktort, ahol elvileg az eredményeknek kellene dönteniük. Azt gondolhatnánk, hogy egyértelmű a helyzet: valóban mindenhol igazságtalanság történik, és a sportban a szerencse vette át az irányító szerepet. A helyzet viszont nem ilyen fekete-fehér. Az biztos, hogy a COVID-19 jelentős hatással van a sporteredményekre, ezen kár is vitatkozni. Megjelenése kiszámíthatatlan egy egyéni versenyzőnél vagy épp egy csapatnál, így az adható reakciók is tervezhetetlenek. Ha egy csapatnál beüt a vírus, akkor előbb-utóbb végigvonul a teljes csapaton, és különböző időszakokban bizony ellehetetleníti a mérkőzéseken való részvételt. Ráadásul a szabályok sem egyértelműek, amelyek pedig egyértelműek, azokat is különbözőképpen tartják be. Nem csak arról beszélünk, hogy országonként is eltérőek a vírussal kapcsolatos szabályozások a sportban, hanem arról, hogy az egységes szabályokat különböző módon ki is lehet játszani. Egy-egy tapasztalat után, vagy nagy klubok szenvedését látva, bizony egyre inkább előfordul, hogy egy adott csapatnál „teljes erővel támad” a vírus, és mindenkit maga alá gyűr, így a csapat nem tud kiállni a következő mérkőzésen. Míg más csapatoknál 2-3 fő kapja el egyszerre, van úgy, hogy már a fél csapat hiányzik, de még mindig kiállnak a következő ellenféllel szemben. Egyre többször merül fel a gyanú, hogy a klubok, játékosok taktikáznak e téren, hiszen ki akarna egy felnőtt bajnokságban mondjuk a serdülő csapattal kiállni a legnagyobb rivális ellen és rommá veretni magát? Márpedig többször előfordult ez a bajnokságok újraindulása óta. A végső elszámolásnál ezek a vereségek nagyon fájók tudnak lenni, úgyhogy inkább „egyszerűbb” az „egyáltalán nem tudunk kiállni” megoldást választani, ha erre lehetőség van, nem? Persze ez sportszerűségi kérdéseket vet fel, de hát a győzelem sokszor mindennél fontosabb. Ebben a helyzetben hogyan lehet elkerülni az igazságtalanságot? Valószínűleg sehogy. Viszont törekedni kell arra, hogy az igazságtalanság mértéke a lehető legkisebb legyen.

A COVID bajnokok

Már kezd megszületni a kifejezés, amelynek hatásáról még keveset tudunk, de az biztos, hogy egyfajta jelzőként fog ráragadni a csapatokra, sportolókra. Hogy ez majd „billog” lesz vagy felér egy „gyémánt medállal” netán, azt most még nem tudhatjuk. Ezt az idő fogja eldönteni. Nagyon sokan beszélnek az olimpiáról. Arról, hogy meg kell tartani 2021-ben, és ezzel be kell bizonyítani a világnak, a természetnek, hogy mi emberek nem vagyunk megfélemlíthetők. Van benne józan igazságtartalom, hiszen ha a négyévente megrendezésre kerülő, az emberiség legnagyobb sportünnepét jelentő eseményt nem vagyunk képesek egyéves csúszással sem megrendezni, akkor az nem hat jól az emberek biztonságérzetére, mentális állapotára. Igen ám, de ott vannak az ellenhangok, amelyek azt suttogják, hogy nem akar az emberiség még egy Los Angelest, ahol a politikai nézetkülönbségek miatt a Szovjetunió teljes csapata nem vett részt az ötkarikás játékokon. Emlékezzünk csak vissza, hogy amikor egy 1984-es olimpiai bajnokról beszéltek, mindig hozzátették – nem is csendben – a riporterek egy-egy közvetítés alkalmával, hogy „a szovjet sportolók távollétében”, és ez rögtön áthelyezett egy másik polcra, akár még egy akkora sztárt is, mint Carl Lewis. Most is veszélyes a helyzet, hiszen a világversenyekre és az olimpiára is különböző energiákkal és nagyon különböző körülmények között tudnak készülni az országok sportolói. Igazságos lesz egy versenyben indítani ezeket a sportolókat? Valóban elismeri majd a világ őket az aktuális legjobbként? Vagy majd hozzátesszük évek múltán egy-egy sportoló éremtáblájának bevezetőjéhez, hogy „ezeket a címeket a COVID olimpián” nyerte? Vagy ki tudja megmondani majd milyen jelzővel látjuk el az adott eseményt? Ez levon majd az eredmények értékéből? Sajnos egyértelműen úgy néz ki, hogy igen. Már most azt lehet látni, hogy ha holnaptól minden rendeződne a világban, akkor sem lenne teljesen igazságos az olimpiai éremtábla, hiszen egy olimpikonnak minimum egy év az utolsó, legintenzívebb felkészülési időszaka, tehát már el vagyunk késve e téren. Tehát ha tetszik, ha nem, és ha hallgatunk róla, ha nem, igenis lesznek COVID bajnokaink. A bajnokságokat jövő évben megnyerő, a világversenyeken mostanság győzedelmeskedő és a reményeink szerint 2021-ben megrendezésre kerülő olimpián élen végző sportolók, csapatok azzá válnak. Ezt majd gyengítő tényezőként emlegetjük, vagy mindez emeli majd a győzelmek értékét? Ez már csak rajtunk múlik.

Ma még arra gondolunk, hogyan tudjuk biztosítani a sportélet fenntartásához szükséges körülményeket, de közben ne felejtsük el, hogy a sportolók számára a sport az eredményekről, és hát nyilván a győzelemről szól. Nem oldottuk meg a helyzetet, ha csak azt biztosítjuk számukra, hogy sportolhassanak. Tudatosan törekednünk kell arra, hogy győzhessenek is. Jó szájízzel, értékes győzelmeket arathassanak. A COVID-19 sportra gyakorolt hatásai közül a legveszélyesebb a győzelmi érzés megváltozása, amely generációkat fog visszatartani a sporttól, ha nem vagyunk kellően óvatosak.