A szeptember 1-jei üzlet, amely beállította a brit átigazolási rekordot, egy olyan átigazolási időszakot zárt le, amelyben az angol élvonal klubjai összesen több mint 2,36 milliárd fontot költöttek. Már maga a határidőnap is 475 millió fontnyi költést hozott, szemben az egy évvel korábbi 391 millióval. A City ráadásul Fernández mellett 65 millió fontért Iliman Ndiayét is megszerezte az Evertontól. A számok azért érdekesek, mert miközben a futballban továbbra is játékosok teljesítményéről beszélünk, a háttérben egyre inkább pénzügyi mérnöki munka zajlik.
A 125 millió fontos ár ugyanis önmagában félrevezető lehet. Egy ilyen igazolás nem feltétlenül jelenti azt, hogy a klubnak ugyanekkora összeget kell azonnal „lenyelnie” az eredménykimutatásban. Az átigazolási díjat a szerződés időtartamára amortizálják, vagyis egy hat-, hét- vagy akár nyolcéves szerződés esetében a költség több évre oszlik szét. Ez alapvetően megváltoztatta azt is, hogyan gondolkodnak a klubok az átigazolási piacról. Egy játékos ma már nem egyszerűen egyszeri kiadás, hanem többéves pénzügyi kötelezettség, amelyet a klub a jövőbeni bevételeivel és sporteredményeivel próbál kitermelni. Ez különösen fontossá vált a Premier League profitabilitási és fenntarthatósági szabályai mellett, amelyek hároméves időszakban 105 millió fontos veszteséglimitet alkalmaznak. A szabályozás tehát nem szüntette meg a nagy költéseket, inkább arra kényszerítette a klubokat, hogy sokkal kifinomultabban strukturálják őket.
Ebben a rendszerben Chelsea az elmúlt évek egyik leglátványosabb példáját szolgáltatta, de a City rekordösszegű Fernández-vásárlása azt mutatja, hogy a pénzügyi konstrukciók már nem csupán a kényszerhelyzetben lévő klubok eszközei. A kérdés az, hogy a Manchester City rendelkezik-e azzal a bevételi bázissal, amely mellett egy ilyen szerződés több éven keresztül fenntartható marad. A klub globális kereskedelmi és szponzori bevételeinek növekedése, a nemzetközi szereplésből származó pénzek és a Premier League televíziós bevételei együtt olyan hátteret teremtenek, amelyhez egy középcsapat egyszerűen nem fér hozzá. Ezért a rekordátigazolás valódi jelentősége nem az, hogy 125 millió font lett egy futballista ára, hanem az, hogy a legnagyobb klubok számára egyre kevésbé ugyanazt jelenti a 125 millió font, mint egy kisebb klub számára.
Ez a különbség pedig lassan fontosabbá válik magánál az átigazolási rekordnál. A Premier League továbbra is a világ egyik legvonzóbb sportpiaca, de a televíziós bevételek növekedése már nem feltétlenül tud lépést tartani a játékosbérek és az átigazolási díjak inflációjával. A klubok ezért egyre inkább a szerződések hosszával, részletfizetésekkel, bónuszokkal, kölcsönügyletekkel és különböző számviteli megoldásokkal próbálják összehangolni a sportambíciókat a szabályozási korlátokkal. Eközben az UEFA 70 százalékos költségkontrollja – amely a béreket, átigazolási kiadásokat és ügynöki díjakat a klub bevételéhez köti – újabb korlátot jelent. A futball pénzügyi rendszere így paradox módon egyszerre próbálja fékezni a költekezést és fenntartani azt a versenyt, amelyből maga a Premier League üzleti értéke származik.
A probléma végül nem is az, hogy mennyibe kerül egy Enzo Fernández. Hanem az, hogy ki tudja megengedni magának, hogy 125 millió fontos döntést hozzon anélkül, hogy az veszélybe sodorná a következő öt-hat évét. Amíg néhány klub ilyen összegeket képes hosszú távú bevételi bázisára támaszkodva kezelni, addig a középmezőny számára egyre inkább a kölcsönök, a szabadon igazolható játékosok és az olcsóbb, továbbértékesíthető tehetségek maradnak. Ez pedig már nem pusztán pénzügyi különbség, hanem versenyelőny. A Premier League kereskedelmi sikere részben éppen arra épül, hogy a liga elég kiegyensúlyozott ahhoz, hogy kiszámíthatatlan maradjon. Ha azonban a pénzügyi innováció lehetővé teszi, hogy a legnagyobb klubok egyre nagyobb összegeket mozgassanak anélkül, hogy ugyanakkora kockázatot vállalnának, akkor az átigazolási rekordok nem a futball erejét, hanem a futballon belüli tőke koncentrációját kezdik mérni.