Meetingek, státuszupdatek, Excel-táblák, prezentációk, Slack-üzenetek és stratégiai callok töltik ki a napot, mégis egyre többen mennek haza azzal az érzéssel, hogy semmi lényegeset nem hoztak létre. David Graeber antropológus ezt nevezte „bullshit jobs”-nak: olyan állásoknak, amelyek létezését még az ott dolgozók sem tudják igazán megindokolni. A fogalom gyorsan kulturális jelenséggé vált, mert fájdalmas pontossággal írta le a white-collar munka rejtett válságát.
Graeber szerint a probléma nem az, hogy az emberek lusták vagy nem akarnak dolgozni. Éppen ellenkezőleg: a legtöbb ember mélyen vágyik arra, hogy hasznosnak érezze magát. A modern irodai kultúra azonban egyre inkább elszakadt a kézzelfogható eredményektől. Egy gyári munkás, egy ápoló vagy egy szakács pontosan látja munkája következményét. Egy corporate middle manager vagy „brand synergy coordinator” viszont gyakran saját szerepének létezését sem tudja megmagyarázni. Ez a pszichológiai üresség különösen jellemző a digitális gazdaságra, ahol a munka nagy része immateriális, absztrakt és végtelenül rétegzett.
A bullshit jobs kultúrája részben azért alakult ki, mert a modern vállalatok nem pusztán gazdasági gépezetek, hanem státuszstruktúrák is. Az irodai hierarchiák gyakran önmagukat termelik újra: a menedzserek újabb menedzsereket vesznek fel, akik újabb folyamatokat, riportokat és meetingeket hoznak létre, hogy igazolják saját szükségességüket. Így születik meg az a furcsa corporate univerzum, ahol emberek egész nap prezentációkat készítenek más prezentációkról. A produktivitás performansszá válik. Nem az számít, hogy a munka valóban értékes-e, hanem hogy elfoglaltnak tűnj.
Ebben a rendszerben a kiégés is új formát öltött. A klasszikus fizikai fáradtság helyett megjelent az egzisztenciális kimerülés: az érzés, hogy valaki mentálisan teljesen lemerül egy olyan munkában, amelyben maga sem hisz. Talán ezért lett ennyire népszerű a quiet quitting, a bare minimum culture vagy a Gen Z ironikus corporate humora TikTokon. A fiatalabb generációk sokszor már nem is próbálják romantizálni a karriert; inkább abszurd színházként kezelik. Az open office-ok, motivational quote-ok és „we’re family” típusú céges kultúrák ma már sokak számára inkább disztópikusnak hatnak, mint inspirálónak. Közben a paradoxon egyre látványosabb: a társadalmilag valóban fontos munkák — tanárok, ápolók, gondozók, szociális dolgozók — gyakran alulfizetettek és túlterheltek, miközben bizonyos corporate szerepkörök extrém fizetéseket kínálnak minimális társadalmi hasznosság mellett. Mintha a késő kapitalizmus elvesztette volna a kapcsolatot azzal, hogy mi számít valódi értéknek. A modern munkahely így nemcsak gazdasági tér lett, hanem identitásválság is. Az emberek ma már nemcsak azt kérdezik: „Mennyit keresek?”, hanem azt is: „Van-e bármilyen értelme annak, amit egész nap csinálok?”
A bullshit jobs ezért sokkal több, mint egy internetes mém vagy baloldali kritika. Inkább annak a korszaknak a tünete, ahol a munka már nem feltétlenül a túlélésről vagy az alkotásról szól, hanem a folyamatos aktivitás szimulációjáról. És talán ez a modern corporate világ legnyugtalanítóbb gondolata: hogy a technológia nem felszabadította az embereket az értelmetlen munkától, hanem tökéletesítette annak esztétikáját.