A modern ember egyik legfontosabb kulturális változása, hogy az élet egyre több része vált mérhetővé. Az okosóra megmutatja, mennyit és milyen minőségben aludtunk, a telefon azt, mennyi időt töltöttünk képernyő előtt, az edzésalkalmazás számon tartja a teljesítményünket, a pénzügyi alkalmazás a költéseinket, a közösségi média pedig azt, hogyan teljesítünk társadalmilag. A mérés eredetileg kontrollt és tudatosságot ígért, de közben létrehozott egy újfajta életfelfogást is: ha valami mérhető, akkor fejleszthető; ha fejleszthető, akkor pedig kötelességünknek érezzük fejleszteni. Így lett az egészségből optimalizálási projekt, a karrierből stratégia, a szabadidőből regeneráció, a személyiségből pedig folyamatosan javítandó termék.
Az önoptimalizálás kultúrája azért ennyire vonzó, mert részben valóban működik. Jobban ismerjük a testünket, többet tudunk a mentális egészségről, tudatosabban kezeljük a pénzt, a munkát és a kapcsolatainkat. A probléma nem a tudatosság, hanem annak logikája: amikor a jó életből mérhető teljesítmény lesz, akkor minden olyan pillanat, amely nem javít rajtunk valamit, könnyen elvesztegetett időnek tűnik. Nem elég aludni, jól kell aludni. Nem elég mozogni, optimális edzést kell végezni. Nem elég pihenni, a pihenésnek is regenerációs célt kell szolgálnia. Még a szabadságunknak is lehet produktivitási értéke. A modern ember különös helyzetbe került: miközben minden korábbinál több szabadságot szeretne, egyre több szabályt állít fel saját maga számára.
Ennek van egy mélyebb gazdasági oka is. A késő kapitalizmus egyik alapvető logikája, hogy szinte minden erőforrást hatékonyabban kell felhasználni. A munkaidőtől a tőkén át az adatokig mindent mérünk, optimalizálunk és teljesítmény alapján értékelünk. Az ember azonban fokozatosan maga is bekerült ebbe a rendszerbe. A saját testünk lett a „human capital”, a tudásunk a befektetés, a kapcsolati hálónk az erőforrás, a szabadidőnk pedig olyan idő, amelyet valamilyen módon hasznosítani kell. A produktivitás nyelve így észrevétlenül átköltözött a magánéletbe. Már nemcsak azt kérdezzük, hogy boldogok vagyunk-e, hanem azt is, hogy mit tehetnénk azért, hogy boldogabbak legyünk. A különbség fontos: az első állapot, a második feladat.
A közösségi média ezt a rendszert tovább gyorsította, mert nemcsak saját magunkat kezdjük mérni, hanem másokhoz is folyamatosan hasonlítjuk magunkat. Ráadásul nem valódi életekhez, hanem azok szerkesztett változataihoz. Más ember testét a harmadik karrierjével, egy negyedik utazásaival, egy ötödik kapcsolatával vetjük össze, majd egyetlen képzeletbeli életben próbáljuk egyesíteni mindazt, amit ezekből a különálló életekből látunk. A tökéletes élet így valójában nem létezik sehol. Egy algoritmikus konstrukció, amely több millió ember legjobb pillanataiból áll össze, majd mérceként jelenik meg mindenki más előtt.
Ez magyarázza azt a különös paradoxont is, hogy a technológiai fejlődés és az önfejlesztési ipar növekedése nem feltétlenül hozott több elégedettséget. Ellenkezőleg: minél több információnk van arról, hogyan lehetne jobban élni, annál több lehetőségünk van arra is, hogy elégtelennek lássuk a saját életünket. A régi társadalmakban az embernek elsősorban a külső körülményekhez kellett alkalmazkodnia. A mai ember egyre inkább saját magát tekinti problémának, amelyet meg kell oldani. Ha fáradt vagyok, rosszul alszom. Ha nem vagyok sikeres, nem vagyok elég produktív. Ha magányos vagyok, fejlesztenem kell a kapcsolati készségeimet. Ha nem érzem jól magam, valamit rosszul csinálok. A rendszer legkényelmesebb tulajdonsága, hogy minden problémát vissza lehet vezetni az egyénre.
Az AI megjelenése ezt az ellentmondást még élesebbé teszi. Ha a gépek egyre több munkát gyorsabban, pontosabban és olcsóbban végeznek el, akkor különösen nehéz lesz az emberi értéket pusztán a produktivitásban meghatározni. Ha egy algoritmus jobb szöveget ír, egy gép jobb számításokat végez, és egy rendszer jobban képes optimalizálni az időnket, akkor talán nem az a következő lépés, hogy még hatékonyabb emberekké próbálunk válni. Lehet, hogy éppen az válik fontossá, amit nem érdemes optimalizálni: a játék, a kíváncsiság, a spontaneitás, az irracionalitás, a céltalan beszélgetés, a semmittevés és az a képesség, hogy valamit pusztán azért csináljunk, mert örömöt okoz.
Ezért változik meg lassan az is, hogy mit tekintünk luxusnak. A gazdagság egyre kevésbé csak tárgyakban jelenik meg. Legalább ilyen értékes a szabad idő, a csend, a privát tér és az elérhetetlenség. Az, hogy valaki nem reagál azonnal, nem dokumentál mindent, nem dolgozik minden szabad percében, és képes úgy eltölteni egy délutánt, hogy abból semmilyen mérhető eredmény nem születik. Egy olyan gazdaságban, amely folyamatosan a figyelmünkért versenyez, a figyelem megtartása önmagában státusszá válhat.
A tökéletes élet illúziójának legnagyobb problémája ezért nem az, hogy túl magas célokat állítunk magunk elé. Hanem az, hogy elhisszük: létezik egy végleges állapot, amelyben végre mindent jól csinálunk. Jobb test, jobb munka, jobb kapcsolat, több pénz, több élmény, több energia, több tudás. Csakhogy az optimalizálásnak nincs természetes végpontja. Mindig lehet még valamivel jobb. Ez pedig olyan verseny, amelyet definíció szerint nem lehet megnyerni.
Talán éppen ezért kell újra megtanulnunk különbséget tenni a jobb élet és az optimalizált élet között. A kettő nem ugyanaz. Egy jobb életben lehetnek céltalan napok, rossz döntések, felesleges utak, unalmas esték és olyan időszakok, amikor semmit sem fejlődünk. Ezek nem feltétlenül hibák, amelyeket ki kell javítani. Lehet, hogy egyszerűen az élet természetes részei. Az ember nem vállalat, amelynek minden negyedévben javítania kell a teljesítményét.
A tökéletes élet ugyanis nem azért illúzió, mert még nem találtuk meg a megfelelő módszert. Hanem azért, mert nincs olyan élet, amelyben ne lenne bizonytalanság, veszteség, unalom, kudarc és hiány. A kérdés talán nem az, hogyan tudnánk mindezt kiküszöbölni, hanem hogy képesek vagyunk-e úgy élni, hogy közben nem tekintjük minden tökéletlenségünket megoldandó problémának.