Amikor Washington azzal vádolja egy amerikai autógyártót, hogy túlságosan szorosan építi a jövőjét kínai beszállítókra, a klasszikus vállalati reflex a jogi védekezés, a lobbizás vagy egy részletes közlemény lenne. A Ford most ennél látványosabb választ adott. Miután Sean Duffy amerikai közlekedési miniszter szeptember 8-án azzal vádolta meg Jim Farley vezérigazgatónak címzett levelében a vállalatot, hogy „aktívan összeköti jövőjét kínai állami hátterű vállalatokkal”, a Ford bejelentett egy egymilliárd dolláros beruházást a louisville-i teherautógyár új festőüzemébe. Ugyanott készül a Super Duty pickup és a Lincoln Navigator. A döntés azért érdekes, mert a Ford nem elsősorban az állítást próbálta megcáfolni, hanem megváltoztatta a vita mérőszámát. A kínai beszállítói kapcsolatok összetett és nehezen kommunikálható kérdésére egy egyszerű, mindenki számára érthető számot adott: egymilliárd dollárt fektetünk be egy amerikai gyárba.
Ez a különbség a vállalati kommunikációban ma egyre fontosabb. A geopolitikai vitákban ugyanis ritkán az nyer, akinek a legjobb jogi vagy technikai érve van. Sokkal inkább az, aki képes a saját történetét egyetlen világos, politikailag értelmezhető tény köré szervezni. A Ford kommunikációs vezetője, Mark Truby azonnal elutasította Duffy levelét, és arra hívta fel a figyelmet, hogy a vállalat az elmúlt években mintegy négymilliárd dollárt fektetett be kentuckyi működésébe. Két nappal később pedig a Fehér Ház Rapid Response fiókja már „GREAT American companyként” méltatta a Fordot. A fordulat nem azért következett be, mert a kínai beszállítói függőség közben megszűnt volna, hanem azért, mert a vállalat képes volt egy politikailag erősebb narratívát létrehozni. A vita hirtelen nem arról szólt, hogy mennyire kínai a Ford ellátási lánca, hanem arról, hogy mennyi pénzt és termelést hoz az Egyesült Államokba.
A háttérben azonban valódi stratégiai probléma húzódik. A Ford és versenytársai az elektromos átállás során továbbra is olyan akkumulátor-komponensekre és nyersanyagokra támaszkodnak, amelyekben Kína meghatározó szereplő. Egy globális autógyártó számára ezekről egyik napról a másikra lemondani nem egyszerű politikai döntés, hanem költség-, technológiai és kapacitáskérdés is. Az amerikai kormány ugyanakkor egyre inkább nem pusztán beszerzési döntésként tekint az ilyen kapcsolatokra, hanem nemzetbiztonsági kérdésként. Ez alapvetően változtatja meg a vállalatok számára az optimalizálási képletet. Korábban egy beszállító kiválasztásánál a költség, minőség, szállítási idő és megbízhatóság volt a döntő. Ma ugyanilyen fontossá válhat az is, hogy a beszállító melyik országhoz kötődik, milyen tulajdonosi struktúrában működik, és hogyan értelmezhető politikailag egy adott függőség.
A Ford helyzete azért is érzékenyebb, mert a politikai és reputációs kockázatok hajlamosak összeadódni. A vállalat az idei évben az Egyesült Államokban a legtöbb visszahívással érintett autógyártóként is a figyelem középpontjában állt. Egy olyan vállalatnak, amelyet már minőségi vagy biztonsági problémák miatt vizsgálnak, kevesebb mozgástere marad arra, hogy egy újabb támadást pusztán kommunikációval kezeljen. Ilyenkor egy ellátási lánccal kapcsolatos politikai vita könnyen összekapcsolódhat más problémákkal: a beszállítói struktúra, a termékminőség, az amerikai munkahelyek és a vállalati vezetés hitelessége egyetlen történetté állhat össze. A vezetők számára ebből az következik, hogy a geopolitikai kockázatot nem lehet kizárólag a procurement vagy a jogi osztály problémájaként kezelni. Ha egy beszállítói kapcsolat politikailag támadhatóvá válik, annak reputációs és piaci következménye is lehet. A Ford kentuckyi beruházása ezért valójában a vállalati diplomácia új eszközét mutatja. Egy gyárfejlesztés egyszerre jelenthet valódi ipari beruházást, politikai üzenetet és kommunikációs biztosítékot. Nem oldja meg a kínai beszállítóktól való függőséget, és nem teszi automatikusan „kínamentessé” az ellátási láncot. Viszont létrehoz egy olyan kézzelfogható ellenpontot, amelyet egy politikus, egy munkavállaló vagy egy befektető sokkal könnyebben értelmez, mint egy több száz oldalas beszállítói térképet. Ez a stratégia egyre fontosabb lehet más iparágakban is, ahogy az Egyesült Államok és Kína közötti verseny mélyebben beépül a vállalati működésbe. A vállalatoknak nem feltétlenül kell minden kínai kapcsolatot felszámolniuk, de egyre inkább bizonyítaniuk kell, hogy képesek kontrollálni az ezekből fakadó kockázatokat.
A legfontosabb tanulság tehát nem az, hogy minden politikai támadásra egymilliárd dolláros beruházással kell válaszolni. Hanem az, hogy egy olyan korszakban, amikor az ellátási láncok geopolitikai jelentősége gyorsan nő, a vállalati védekezésnek nemcsak igaznak, hanem láthatónak is kell lennie. A beszállítói szerződés egy procurement-döntés; egy amerikai gyárba fektetett egymilliárd dollár viszont már politikai történet. A Ford most pontosan ezt használta ki: nem megpróbálta megnyerni a vitát annak eredeti szabályai szerint, hanem olyan mérőszámot tett az asztalra, amelyben számára kedvezőbb volt a helyzet. A jövőben a nagyvállalatok számára a geopolitikai stratégia ezért egyre kevésbé lesz pusztán arról szóló kérdés, hogy honnan vásárolnak. Arról is szól majd, hogy mit tudnak felmutatni, amikor valaki megkérdezi tőlük: valójában kihez tartozik az ellátási láncotok?