Spanyolországban, ahol az éves átlagfizetés alig éri el a 25 000 eurót, az ingatlanhirdetések gyakran 500 000 eurót meghaladó címkékkel büszkélkednek. Ez az éles különbség nem csupán a piaci dinamikát tükrözi, hanem sokkal inkább az ország „aranyvízum” programjának eredménye. A több mint egy évtizeddel ezelőtt, az európai adósságválság idején indított vízumprogram célja eredetileg az volt, hogy gazdag, nem uniós befektetőket vonzzon azáltal, hogy jelentős ingatlanvásárlásért cserébe tartózkodási engedélyt kínál. Ez a program azonban az évek alatt a helyiek számára súlyos lakhatási válsággá fokozódott.
Az aranyvízum csábítása milliárdos külföldi befektetéseket vonzott, és az ingatlanokat gyakran olyan áron vásárolták meg, amely jóval meghaladta az átlagpolgárok anyagi lehetőségeit. Csak Spanyolország több mint 14 500 ilyen vízumot adott ki, ami az ingatlanok értékének olyan mértékű növekedéséhez vezetett, amely messze meghaladja a saját lakosság anyagi lehetőségeit. A külföldi pénzek beáramlása nemcsak az ingatlanárakat torzította el, hanem a rendelkezésre állás szorítását is fokozta, ami sok spanyol számára végül elérhetetlenné tette a lakástulajdont.
A kormányok Európa-szerte hasonló rendszereket fogadtak el a költségvetési hiányokra válaszul. Többek között Portugália és Görögország is megnyitotta kapuit a külföldi tőke előtt az ingatlanokon keresztül, pénzügyi mélypontjuk idején. Ezek a programok azonban, bár kezdetben jövedelmezőek voltak, széles körben csupán a kitelepítést segítették elő. A közfelháborodásra és a tarthatatlan lakáspiaci körülményekre válaszul Spanyolország nemrégiben bejelentette, hogy megszünteti az aranyvízumprogramját, hogy inkább a lakhatás megfizethetőségére helyezze a hangsúlyt.
Az aranyvízum programok rövid távon kétségtelenül segítettek néhány európai gazdaságnak. Portugália például több mint 5,8 milliárd eurót kapott ezekből a beruházásokból, de a hosszú távú társadalmi következmények inkább negatívak voltak. Ezek a befektetések gyakran spekulatív vásárlásokhoz vezettek, ami arra késztette Portugáliát, hogy felülvizsgálja politikáját e tendencia megfékezése érdekében. Hasonlóképpen Görögország is módosítja beruházási küszöbértékeit, mivel egyre nagyobb aggodalomra ad okot a bérletek piaci nyomása és a helyiek kiszorulása. Az olyan városokban, mint Lisszabon, új szabályokat vezetnek be a lakásválság leküzdésére. Az intézkedések között szerepel az üresen álló ingatlanok lefoglalása a bérleti díjak csökkentése, valamint a kereskedelmi területek lakóingatlanná alakítása a lakásállomány növelése érdekében. Eközben Írország teljesen leállította programját, részben a pénzmosástól való félelem miatt. Ezek az elmozdulások rávilágítanak egy szélesebb körű európai küzdelemre a globális befektetések és a helyi gazdasági nyomás által átalakított lakáspiacokkal. Az egykor a külföldi tőke beáramlását ünneplő narratívát egyre inkább megkérdőjelezik, ahogy a városok a helyi lakosságra gyakorolt következményekkel küzdenek.
Miközben a kontinens e hatásoktól szenved, az európai lakáspolitika jövője alapvető változás előtt áll. A kihívás most abban rejlik, hogy megtaláljuk az egyensúlyt a külföldi befektetések vonzása és a lakosok számára megfizethető lakhatás biztosítása között – ezt a feladatot azonban egyelőre megnehezíti az aranyvízum öröksége.