A Sveriges Riksbank, Alfred Nobel emlékére alapított közgazdaságtudományi díját idén Daron Acemoglu, Simon Johnson és James Robinson közgazdászoknak ítélték oda az intézmények kialakulásának módját és a nemzeti jólét alakításában betöltött döntő szerepüket vizsgáló befolyásos kutatásaikért.
Eredményeik középpontjában a társadalmi intézmények fontossága áll, különösen az, hogy hogyan fejlődnek, alakulnak és végül hogyan befolyásolják egy nemzet növekedési és prosperálási képességét. A díjazottak kutatásai meggyőző magyarázatot adtak arra, hogy egyes országok miért maradnak szegények a bőséges természeti erőforrások ellenére, míg más, egykor gazdaságilag hátrányos helyzetű országok miért virágoznak. Az általuk azonosított kulcsfontosságú tényező az ezeket a társadalmakat irányító intézmények jellege. Az intézmények – amelyek a társadalmi, politikai és gazdasági interakciókat szabályozó szabályrendszerek, normák és struktúrák – döntő szerepet játszanak annak meghatározásában, hogy egy ország sikeres lesz-e vagy küszködik. Megállapításaikat történelmi kontextus támasztja alá: amikor az európai hatalmak gyarmatosították a világ nagy részét, az általuk bevezetett intézménytípusok a helyi viszonyoktól és a gyarmatosítók céljaitól függően nagymértékben változtak. Egyes régiókban olyan kitermelő intézményeket hoztak létre, amelyek célja a helyi lakosság és erőforrások kizsákmányolása volt a távoli gyarmatosító hatalom javára. Ezek az intézmények jellemzően tekintélyelvűek voltak, és kevéssé törődtek a helyi lakosság jólétével vagy jólétével. Ezzel szemben más gyarmatokon, különösen azokon, amelyeket európai bevándorlók telepítettek le, inkluzív intézmények jöttek létre, ezek a rendszerek pedig szélesebb körű részvételt tettek lehetővé a gazdaságban és a politikában, elősegítették a hosszú távú jólétet.
Az eltérő intézményi struktúráknak a hosszú távú hatása mélyreható volt. Acemoglu, Johnson és Robinson kimutatták, hogy azok az országok, ahol inkluzív intézményeket hoztak létre, ma általában virágzóbbak, míg azok, ahol extraktív intézmények működtek, gazdaságilag stagnálnak. Az intézményi felépítésbeli különbség az egyik fő oka annak, hogy a gyarmatosítás idején gazdagnak számító egykori gyarmatok, például Dél-Amerika egyes részei, ma szegények, míg a korábban elmaradott régiók, például Észak-Amerika egyes részei, virágzóvá váltak.
A díjazottak által kiemelt egyik központi kihívás az, hogy a kitermelő intézményekkel rendelkező országok gyakran a szegénység körforgásába kerülnek. Ezek az intézmények a hatalmon lévők érdekeit szolgálják, rövid távú nyereséget biztosítva az elitnek, miközben megakadályozzák a széles körű gazdasági fejlődést. A reform azért nehéz, mert a hatalmon lévők ígéretei a változásra gyakran nem hitelesek, és a politikai rendszer továbbra is a status quo fenntartását szolgálja. Ha azonban a forradalom vagy jelentős felfordulás hiteles fenyegetése áll fenn, a politikai vezetők demokratizálódásra kényszerülhetnek, ami inkluzívabb intézmények létrehozásához vezethet. Ahogy Jakob Svensson, a díjbizottság elnöke megjegyezte: „Az országok közötti hatalmas jövedelmi különbségek csökkentése korunk egyik legnagyobb kihívása. A díjazottak bebizonyították, hogy a társadalmi intézmények milyen fontos szerepet játszanak ennek elérésében”.
Munkájuk értékes betekintést nyújt a világ egyik legégetőbb gazdasági kérdésébe: hogyan csökkenthetjük a nemzetek közötti hatalmas egyenlőtlenségeket? Az intézmények jólétet alakító szerepének megértésével a politikai döntéshozók és a közgazdászok jobban felkészültek a hosszú távú, inkluzív gazdasági növekedést elősegítő stratégiák megtervezésére.