A Michelin-csillagot gyakran a kulináris világ csúcsának tekintik, de sok étterem számára ez a rangos elismerés előre nem látható kihívásokkal járhat. Ezt támasztja elő a tény, hogy a 2005 és 2014 között Michelin-csillaggal kitüntetett éttermek 40%-a 2019 végéig bezárt.
Ahogyan a természeti erőforrásokkal felruházott nemzetek is áldozatul eshetnek az „erőforrás-átoknak”, úgy sok élvonalbeli étterem is hasonló nehézségekkel találja magát szemben, miután elnyerte a Michelin elismerést. Bár a kitüntetés a kiválóságot hivatott jelezni, a legtöbb esetben a fenntarthatatlan elvárások és a pénzügyi feszültségek korszakát is elhozhatja.
A „Michelin-átok”, ahogyan néha nevezik, tükrözi azt az erőforrás-átkot, amely egyébként számos országot is sújtott. A természeti erőforrásokban, például olajban vagy ásványi anyagokban gazdag országok például gyakran szenvednek gazdasági stagnálástól, politikai instabilitástól és társadalmi zavargásoktól. Ahelyett, hogy hasznot húznának természeti kincseikből, inkább a költségek növekedését, a rossz gazdálkodást és az egyetlen bevételi forrástól való túlzott függést tapasztalják. Hasonlóképpen, a Michelin-csillaggal kitüntetett éttermek drámai változást tapasztalhatnak a működésben, ami a költségek emelkedéséhez, fenntarthatatlan nyomáshoz és végül identitásválsághoz vezethet.
Gyakori feltételezés, hogy egy Michelin-csillag biztosítja egy étterem hosszú távú sikerét, a statisztikák azonban mrőben más képet mutatnak. Az iparági adatok szerint az éttermek 60%-a már működésének első évében tönkremegy, az ötéves bukási arány pedig majdnem 80% körül mozog. A Michelin-csillagos éttermek, bár elismerést kaptak, nem mentesülnek ezektől a statisztikáktól, sőt, a díjjal járó megnövekedett elvárások gyakran felgyorsítják az étterem bukását. Ennek egyik fő oka a vendégek elvárásainak hirtelen megváltozása, a Michelin-csillag ugyanis általában új vendégeket vonz, akik közül sokan minden étel esetében a tökéletességet várják el. Hogy megfeleljenek ezeknek az elvárásoknak, az éttermek gyakran frissítik az alapanyagokat, és drága felújításokba fektetnek be, ami mind-mind növeli a költségeket. Mivel az élelmiszeriparban már most is borotvaéles haszonkulcsok a jellemzőek, a kiadások ilyen mértékű növekedése bizony megterhelheti az étterem pénzügyi forrásait.
A nyomás, hogy megőrizzék vagy további csillagokat szerezzenek, a kreativitás stagnálásához vezethet: a séfek úgy érezhetik, hogy kénytelenek ragaszkodni ahhoz a recepthez, amely elismerést hozott számukra. Ez aztán korlátozza az új technikákkal vagy ötletekkel való kísérletezés lehetőségét, ez a merevség pedig gyakran ellentmond annak az innovatív szellemiségnek, amely miatt a csillagot eleve kiérdemelték. Az erőforrások átka arra tanít bennünket, hogy az ellenőrizetlen siker a függőség és az esetleges összeomlás veszélyes körforgásához vezethet. A bőséges természeti erőforrásokkal rendelkező nemzetekhez hasonlóan a Michelin-csillagos éttermek is túlzottan függővé válhatnak a díj presztízsétől, elhanyagolva a változó piaci feltételekhez való alkalmazkodást vagy a kínálatuk diverzifikálását. A státusz fenntartására való összpontosítás pénzügyi instabilitáshoz vezethet, ahogyan az olajban gazdag országok is tapasztaltak már gazdasági instabilitást a piaci visszaesés után. Bár a Michelin-csillag továbbra is a kiválóság szimbóluma, nem mentes a kihívásoktól: az éttermeknek óvatosan kell megközelíteniük az elismerést, és biztosítaniuk kell a rugalmasságot és a pénzügyi fegyelmet, hogy ne váljanak a Michelin átok újabb áldozatává.