Amikor a közgazdászok megalkották a “misery indexet” (elkeseredettségi indexet) – a munkanélküliségi és inflációs ráták egyszerű összegét -, ez lett a gazdasági fájdalmak felmérésének egyik legfontosabb mérőszáma. Jimmy Carter 1976-ban Gerald Ford bírálatára használta fel az indexet, Ronald Reagan pedig később politikai fegyverként használta fel, hogy rávilágítson Carter növekvő gazdasági nehézségekkel folytatott küzdelmeire. A misery-index segített meghatározni ezeket a kampányokat, és egyértelmű kapcsolatot mutatott a gazdasági kellemetlenségek és a választói magatartás között.
Na de ugorjunk most egészen 2024-ig, amikor is a misery-index kedvező eredményt sugallt a Biden-kormányzat örökségére nézve. Joe Biden hivatali ideje alatt, amely alatt Kamala Harris volt ugye az alelnök, az index 7,8-ról 6,7-re csökkent, ennek a csökkenésnek pedig, amelyet az enyhülő infláció és az erős munkaerőpiac jellemzett, optimizmust kellett volna jeleznie. A látszólag egészségesebb gazdaság ellenére Harris mégis veszített. Ami érdekes, hogy Amerika kevésbé tűnt „szerencsétlennek” ezen a mérőszámon, mint a korábbi választási sikerek korszakaiban. Gondoljunk csak Reagan 1984-es elsöprő újraválasztására vagy Bill Clinton 1996-os második ciklusbeli győzelmére!
A választói elégedetlenség azonban nem csak Amerikában jellemző. Szerte a világon 2024-ben a hivatalban lévők szenvedtek a szavazásokon. A francia Emmanuel Macrontól a japán Liberális Demokrata Pártig a kormányzó vezetők a gazdasági fellendülés ellenére is szembesültek a visszahatásokkal. A közgazdászok arra figyelmeztetnek, hogy ez a beiktatás-ellenes hullám félrevezetheti a döntéshozókat, és beárnyékolhatja a pánik utáni monetáris ösztönzőkből származó valódi nyereséget. A gyors fellendülés megakadályozta a 2008 utáni stagnálás megismétlődését, de úgy tűnik, hogy ez nem tükröződik politikai hálában. A gazdasági elmélet és a választói vélemények közötti szakadék valami mélyebbre utalhat. A nyomor-index finomítására tett korábbi erőfeszítések nem oldották meg a rejtélyt. Robert Barro 1999-es kísérlete, amely a hosszú távú kamatlábakat és a gazdasági növekedési résekkel egészítette ki, szintén nem tudta megjósolni a választói magatartást. A 2000-es választásokon például Al Gore annak ellenére veszített, hogy Bill Clinton alatt a gazdaság bizony javult. Ez rávilágít egy igazságra, amelyet a közgazdászok most fedeznek fel újfent: a gazdasági kiindulópontok és a háztartások valós körülményei alapvetően számítanak.
Bár a munkanélküliség csökkent Biden elnöksége alatt, sok választó érezte a növekvő megélhetési költségek és a világjárvány idején kimerült megtakarítások fájdalmát. A rendelkezésre álló reáljövedelem az erős munkaerőpiac ellenére továbbra is alacsonyabb, mint 2021-ben. A szavazók valószínűleg kedvezőtlenül hasonlították össze ezt a valóságot a Donald Trump alatti, pandémiát megelőző gazdasági stabilitással, amikor is a misery-index bizony a történelmi mélypontok közelében volt. A fogyasztói inflációs mérőszámokból gyakran kizárt kamatlábak tovább bonyolítják ezt a megítélést. Egy nemrégiben készült dokumentum rámutat, hogy az emelkedő jelzálog- és hitelköltségek jelentősen elmérgesítették a fogyasztói hangulatot, ezek bevonása az inflációs mérésekbe pedig jobban illeszkedik a hétköznapi emberek gazdasági tapasztalataihoz.
Végső soron, bár a járvány utáni politikák elősegítették a növekedést, a kritikusok szerint szükségtelen inflációt váltottak ki. A gazdasági fellendülésről folytatott viták során a jövőbeni megközelítéseket az ilyen hibás lépések minimalizálására összpontosítva – az árszabályozáshoz hasonló szélsőséges intézkedések nélkül – lehet meghatározni. Úgy tűnik, az elkeseredettségi index még mindig tartogat tanulságokat a politikusok és a közgazdászok számára egyaránt.