Az Európai Unió legújabb, 2022 óta tizennyolcadik Oroszország elleni szankciócsomagja újra felvetette a központi kérdést, amely nemcsak Brüsszelt, de Washingtont is egyaránt foglalkoztatja: működnek-e a szankciók?
A válasz a mérőszámtól függ. Oroszország GDP-je 2022-ben meredeken csökkent, de gyorsabban visszapattant, mint azt sok közgazdász előre jelezte. Ezt a fellendülést nagyrészt a katonai kiadások és a kereskedelmi forgalom átirányítása táplálta. Moszkva elmélyítette gazdasági kapcsolatait Kínával, növelte az Indiába irányuló exportot, és nagymértékben támaszkodott az úgynevezett „árnyékflottára” az olajra és gázra vonatkozó nyugati korlátozások megkerülése érdekében. Ebből a szempontból a szankciók hatása kifejezetten korlátozottnak tűnik. Az orosz gazdaság még mindig működik, hadigépezete továbbra is működőképes, politikai vezetése pedig rendíthetetlen. Ez a felszíni stabilitás azonban tartósabb sebezhetőséget takar. Az exportbevételek csökkentek, a fejlett technológiákhoz való hozzáférés korlátozott, és a logisztikai megoldások – például a be nem jegyzett olajszállító tartályhajók használata – költségesnek és nehezen kivitelezhetőnek bizonyulnak. A szankciók minden egyes újabb fordulója újabb kerülőutat kényszerít ki, ami növeli a súrlódásokat az amúgy is túlterhelt rendszerben.
A stratégiaváltás sokatmondó. Az EU ahelyett, hogy kiterjesztené a szankciók hatályát, most inkább finomítja azokat – konkrét hajókra összpontosít, az árplafonokat a piaci feltételekhez igazítja, és lezárja a jogi szürke zónákat. Ez a megközelítés pedig nem megfáradtságot, hanem türelmet sugall. Ez annak felismerése, hogy a szankciók nem fognak azonnali összeomlást előidézni, hanem idővel csökkenthetik a kapacitást.
A geopolitikai számítás kevésbé kifinomult. Kína nemcsak gazdasági, hanem diplomáciai szempontból is Oroszország kritikus partnerévé vált. Azzal, hogy kedvezményes áron vásárol energiát és alternatív piacokat kínál, Peking egyben létfontosságú mentőövet biztosít, ez azonban nem teljesen súrlódásmentes. A kínai vállalatok továbbra is óvakodnak a másodlagos szankcióktól, és egyre inkább az opportunizmus és a kitettség közötti kötéltáncot járják. Az EU számára ez a fejlődő orosz-kínai tengely stratégiai dilemmát jelent, a szankciók pedig többé már nem pusztán gazdasági eszközök, hanem a többpólusú rendben való hosszú távú pozícionálás eszközei. Brüsszel arra fogad, hogy a diplomáciai elszigeteléssel párosuló tartós gazdasági nyomás gyengíti Oroszország tárgyalási pozícióját a jövőbeni béketárgyalásokon.
Ahogy a nyugati figyelem lankad, és a belföldi fáradtság egyre inkább elhatalmasodik, úgy válik egyre nehezebbé az EU és a G7 tagállamai közötti összhang fenntartása. Az Oroszországra gyakorolt nyomást fenn kell tartani, de egyúttal az alkalmazásához szükséges egységnek is fenn kell maradnia. A legutóbbi szankciók nem jelentik ugyan a csúcspontot, hanem sokkal inkább egy olyan stratégia folytatását, amely már nem a szalagcímeken alapszik. Sikerüket nem Moszkva megadásában mérik majd, hanem abban, hogy lassan, egyre jobban elszigetelődik attól a globális gazdasági rendszertől, amelytől egykor annyira függött.