Franciaország költségvetési problémája már régen túlnőtt azon, hogy egy kormány hogyan rakja össze a következő évi büdzsét. A pénzügyminisztérium szerint az államadósság 2026-ban elérheti a GDP 119,3 százalékát, 2027-ben pedig tovább emelkedhet 121,7 százalékra. Ez történelmi csúcs, és különösen éles fordulat ahhoz képest, hogy 2019-ben még a GDP 100 százaléka alatt volt az adósságráta. A költségvetési hiány 2026-ban várhatóan 5,4 százalék lesz, miközben Sébastien Lecornu miniszterelnök azt szeretné, ha az idei deficit „jóval 5,5 százalék alatt” maradna. A különbség első látásra technikai részletnek tűnik, valójában azonban azt mutatja, mennyire beszűkült a kormány mozgástere: már néhány tized százalékpontnyi eltérésnek is politikai és piaci jelentősége van.
Lecornu 54 milliárd eurós megtakarítási programot próbál keresztülvinni a 2027-es költségvetésben. Ez az összeg önmagában is hatalmas, de a valódi probléma nem a matematikában van, hanem a parlamentben. A Nemzetgyűlés politikai blokkokra szakadt, amelyek számos kérdésben egymással szemben állnak, miközben a költségvetési kiigazítás terheit egyik oldal sem akarja teljes egészében vállalni. Az elmúlt két évben már két korábbi miniszterelnök kormánya is bizalmatlansági szavazáson bukott el költségvetési viták miatt. Lecornu számára ezért nem pusztán az a kérdés, hogy hogyan lehet 54 milliárd eurót megtakarítani, hanem az is, hogy létezik-e egyáltalán olyan politikai kompromisszum, amely mellett a parlament elfogadja a szükséges kiigazítást. A francia költségvetési politika így egyre inkább klasszikus „adósság kontra kormányozhatóság” problémává válik: minél nagyobb korrekcióra lenne szükség, annál nehezebb azt politikailag átvinni.
A piac már reagál erre a bizonytalanságra. A francia és a német állampapírok hozama közötti különbség – amely az euróövezeten belüli relatív szuverén kockázat egyik fontos mércéje – szeptember 18-án 1 százalékpont fölé emelkedett. Ilyen szintre több mint egy évtizede, az euróövezeti adósságválság legsúlyosabb időszaka óta nem volt példa. A mozgás nem egyetlen új eseményre adott pánikszerű reakció, hanem hosszabb folyamat eredménye. A hitelminősítők már korábban jelezték a francia adósságpálya problémáit, a befektetők pedig egyre inkább úgy kezelik a politikai instabilitást, mint a francia államháztartás tartós kockázati tényezőjét. Ez különösen veszélyes, mert az állam finanszírozási költsége és az adósságállomány egymást erősítő folyamatot indíthat el: minél magasabb a hozam, annál drágább az új adósság finanszírozása, ami még nagyobb hiányt és még több kibocsátást eredményezhet.
Franciaország helyzete ráadásul nem pusztán francia probléma. Az ország az euróövezet második legnagyobb gazdasága, ezért a fiskális kockázat közvetlenül érinti az európai kötvénypiacot és az Európai Központi Bank mozgásterét is. Ha a befektetők tartósan magasabb kockázati prémiumot kérnek Franciaországtól, annak hatása nem áll meg Párizsban: az egész eurózóna finanszírozási feltételeire hatással lehet. Különösen akkor, ha a francia hozamok emelkedése átterjed más, magasabb adósságú országokra is. Az EKB számára ez kellemetlen helyzetet teremt, mert a monetáris politika nem tudja közvetlenül megoldani egy tagállam strukturális költségvetési problémáját, miközben a kötvénypiaci feszültség a teljes valutaunió pénzügyi kondícióit szigoríthatja.
A legnagyobb probléma ezért nem is az, hogy Franciaország idén vagy jövőre 5,4 vagy 5,5 százalékos hiányt produkál-e. Hanem az, hogy nincs világos politikai mechanizmus a hiány tartós csökkentésére. Az adósság ugyanis akkor is tovább nőhet, ha egy adott évben sikerül néhány tizeddel lejjebb vinni a deficitet. A francia államnak egyszerre kellene visszafognia a kiadásokat, megőriznie a gazdasági növekedést, finanszíroznia a jóléti rendszereket és elkerülnie egy olyan politikai konfliktust, amely újabb kormányválságot eredményez. Ez már nem hagyományos költségvetési kiigazítás, hanem a francia állam működési modelljének kérdése.
A 2027-es választási ciklus tovább nehezíti a helyzetet. Ahogy közelednek a regionális választások, minden párt számára egyre költségesebb politikai döntéssé válik a kiadáscsökkentés, az adóemelés vagy bármilyen olyan reform, amely rövid távon veszteseket teremt. A piac azonban nem választási ciklusokban gondolkodik, hanem finanszírozási költségekben. A befektető számára az a kérdés, hogy Franciaország öt vagy tíz év múlva képes lesz-e stabilizálni az adósságrátáját. Ha erre nincs hiteles válasz, akkor a kockázati prémium beépül az állampapírhozamokba – függetlenül attól, hogy éppen melyik kormány van hatalmon.
Franciaország története így egyre inkább arról szól, hogy meddig lehet politikailag elhalasztani azt, amit pénzügyileg már nem lehet elkerülni. A 119,3 százalékos adósságráta önmagában még nem jelent államcsődöt, és Franciaország továbbra is az euróövezet egyik legnagyobb és legdiverzifikáltabb gazdasága. De az adósságpálya, a magas hiány, a növekvő finanszírozási költség és a parlamenti töredezettség együtt már olyan kombinációt alkot, amelyet a piac egyre nehezebben kezel átmeneti politikai problémaként.
A francia költségvetési válság valódi tétje ezért nem az, hogy Lecornu kormánya túléli-e a következő bizalmatlansági szavazást. Hanem az, hogy Franciaország képes-e olyan többéves fiskális stratégiát létrehozni, amelyet a politikai rendszer is végre tud hajtani. Ha nem, akkor az adósság egyre kevésbé lesz egyszerű gazdasági mutató, és egyre inkább a francia politika egyik meghatározó szereplőjévé válik.