Ritkán fordul elő, hogy a Federal Reserve döntéshozói ennyire nyíltan megosszák egymást. A legutóbbi kamatdöntésnél három jegybankár is kamatemelésre szavazott, miközben a többség változatlanul hagyta az irányadó kamatot. A vita azonban nem csupán a kamatok szintjéről szól, hanem arról is, hogyan kell értelmezni egy olyan gazdaságot, ahol a növekedés lassul, az infláció pedig ismét erősödik.
A Federal Reserve július végi ülésén 3,50–3,75 százalékon hagyta az irányadó kamatsávot, ám a döntés szokatlanul éles belső vitát tükrözött. A tizenkét szavazó közül hárman újabb 25 bázispontos kamatemelést támogattak, ami közel egy évtizede nem látott megosztottságot jelez. A háttérben egy nehezen kezelhető gazdasági helyzet áll: az amerikai GDP évesített növekedése a második negyedévben 1,5 százalékra lassult, miközben a belföldi vásárlások árindexe 5,7 százalékra emelkedett. Ez első pillantásra stagflációra emlékeztető kép, valójában azonban a jelenlegi infláció jelentős része nem a túlzott keresletből, hanem az energiaárakból, az importköltségek emelkedéséből és a geopolitikai feszültségekből ered. A Fed többsége ezért úgy véli, hogy egy újabb kamatemelés aligha csökkentené az olaj vagy az importtermékek árát, viszont tovább fékezné a már lassuló gazdaságot.
A kamatemelést támogató döntéshozók ugyanakkor más veszélyt látnak. Szerintük minden inflációs sokk csak egy ideig marad átmeneti. Ha a vállalatok és a fogyasztók tartósan magasabb árakra rendezkednek be, az idővel beépül az inflációs várakozásokba, és önfenntartó folyamattá válhat. Éppen ezért szerintük most kell megőrizni a jegybank hitelességét. Ezt a dilemmát tovább árnyalja, hogy a munkaerőpiac egyelőre nem mutat klasszikus inflációs nyomást: a foglalkoztatási költségindex éves szinten 3,4 százalékkal emelkedett, a bérek növekedése pedig továbbra is olyan ütemű, amely hosszabb távon akár összeegyeztethető lenne a Fed inflációs céljával. Más szóval jelenleg nem a bérek hajtják az árakat, hanem elsősorban a külső költségsokkok.
A vállalatok számára azonban a helyzet ettől még rendkívül nehéz. Ha a beszerzési költségek közel 6 százalékkal nőnek, a bérek több mint 3 százalékkal emelkednek, miközben a gazdaság alig másfél százalékos ütemben bővül, akkor a profitmarzsok óhatatlanul szűkülnek. Az elmúlt években sok cég még át tudta hárítani a magasabb költségeket a fogyasztókra, de egy lassuló gazdaságban ez egyre kevésbé működik. Emiatt a következő időszak nyertesei valószínűleg nem azok lesznek, akik a legnagyobb árbevétel-növekedést érik el, hanem azok, akik képesek javítani termelékenységüket és megőrizni működési hatékonyságukat.
A piac továbbra is kamatcsökkentésekre számít 2027-ben, a Fed belső vitája azonban arra figyelmeztet, hogy ez korántsem biztos forgatókönyv. A valódi kérdés már nem az, hogy mikor kezdődik a lazítási ciklus, hanem az, hogy a jegybank képes lesz-e megkülönböztetni az átmeneti, kínálati eredetű inflációt egy tartóssá váló árspiráltól. Ez a különbség nemcsak a monetáris politika irányát, hanem az amerikai vállalatok és a globális pénzpiacok következő éveit is meghatározhatja.