Mark Carney kormánya 142 milliárd kanadai dolláros új kiadási programmal próbálja csökkenteni az ország gazdaságának Egyesült Államoktól való függőségét. Ottawa a hazai gyártásba, a kritikus ásványkincsek feldolgozásába és a digitális infrastruktúrába fektetne, miközben egyre nagyobb költségvetési hiányt vállal. A kérdés az, hogy az állami beruházások képesek lesznek-e tartós versenyelőnyt teremteni, vagy csupán drága válaszok maradnak a geopolitikai bizonytalanságra.
Kanada új költségvetése egyértelmű gazdaságpolitikai fordulatot jelez. François-Philippe Champagne pénzügyminiszter november 4-én mutatta be Mark Carney miniszterelnök második költségvetését, amelynek központi gondolata a „gazdasági szuverenitás”. A megközelítés hátterében az Egyesült Államokkal kialakult kereskedelmi feszültség áll. Kanada exportjának körülbelül háromnegyede az amerikai piacra irányul, így a vámfenyegetések és a kereskedelmi szabályok bizonytalansága nem egyszerű külgazdasági problémát, hanem a teljes gazdasági modell sérülékenységét jelenti. Ottawa ezért nem a kiadások visszafogásával, hanem az állami szerepvállalás növelésével reagál.
Az új program 142 milliárd kanadai dollárnyi többletkiadást jelent, az előző költségvetésben vállalt 119 milliárd után. A pénzügyi ösztönzők elsősorban a hazai gyártást, a kritikus ásványkincsek feldolgozását, a félvezetőiparhoz kapcsolódó termelést és a digitális infrastruktúrát célozzák. A kormány célja, hogy Kanada ne csupán nyersanyag- és alkatrészbeszállítóként vegyen részt a globális ellátási láncokban, hanem nagyobb hozzáadott értékű tevékenységeket is az országba vonzzon. Az adókedvezmények és a gyorsított leírások révén a vállalatokat arra ösztönöznék, hogy termelési kapacitásaikat Kanadába telepítsék, vagy ott bővítsék. A stratégia jól illeszkedik a G7 országainak egyre erőteljesebb iparpolitikai fordulatához. Az Egyesült Államok, az Európai Unió és több ázsiai gazdaság is felismerte, hogy a globális versenyképesség ma már nem kizárólag a költséghatékonyságon múlik. A technológiai hozzáférés, az ellátásbiztonság és a stratégiai iparágak feletti kontroll egyre fontosabb gazdasági tényezővé vált. Kanada ebben a környezetben olyan másodlagos, de stratégiailag értékes beszállítói pozíciót próbál kialakítani, amely csökkentheti az egyetlen kereskedelmi partnernek való kitettséget. A legnagyobb kérdés azonban az, hogy az állami támogatások mennyire képesek valódi magánberuházásokat generálni. Egy kedvező adózási környezet önmagában nem elegendő, ha hiányzik a megfelelő munkaerő, az infrastruktúra vagy a hosszú távú piaci kereslet. A vállalatok beruházási döntéseit továbbra is a megtérülés határozza meg, ezért Ottawa számára az lesz a valódi eredmény, ha a költségvetési ösztönzők tartós termelési kapacitásokat és versenyképes vállalkozásokat hoznak létre, nem csupán átmeneti beruházási hullámot.
A program másik kockázata a finanszírozás. Az ellenzék szerint a növekvő deficit és az emelkedő államadósság hosszabb távon korlátozhatja a kormány mozgásterét. A hitelminősítők is figyelik, hogy a kiadások milyen ütemben növekednek a bevételekhez képest. Ha az állami hitelfelvétel drágul, annak hatása a vállalati finanszírozásban is megjelenhet, vagyis éppen azoknak a cégeknek a beruházásait nehezítheti meg, amelyeket a kormány támogatni kíván. A Bank of Canada monetáris politikája ezért szintén meghatározó lesz: az állami költekezés és a gazdaság termelési kapacitásának bővülése közötti időbeli különbség inflációs kockázatokat teremthet. Carney döntése mögött egy fontos stratégiai felismerés áll: Kanada számára az amerikai gazdaságtól való túlzott függőség hosszú távon nagyobb kockázatot jelenthet, mint a jelenlegi költségvetési lazítás. A gazdasági szuverenitás azonban nem jelenthet teljes önellátást vagy a nemzetközi kereskedelemtől való elszigetelődést. Sokkal inkább azt, hogy az ország több piacon, több technológiai területen és erősebb saját termelési kapacitásokkal tudjon részt venni a globális gazdaságban.
A 142 milliárd dolláros fogadás sikere végső soron nem a bejelentett összeg nagyságán múlik. Az lesz a döntő, hogy az állami pénzek képesek-e olyan iparágakat és vállalatokat megerősíteni, amelyek támogatások nélkül is versenyképesek maradnak. Kanada most arra tesz fel jelentős közpénzt, hogy a geopolitikai kiszolgáltatottságból hosszú távú gazdasági előnyt kovácsoljon. Ez lehet egy új növekedési modell kezdete – de csak akkor, ha a gazdasági szuverenitás nem pusztán politikai jelszó, hanem mérhető termelékenységi és versenyképességi eredmény lesz.