Az amerikai gyártás szinte egzisztenciális méretűvé vált munkaerőhiánnyal küzd. Az Egyesült Államokban közel 400 000 betöltetlen gyártási munkahely van, és egyes becslések szerint minden 20 nyitott pozícióra mindössze egy képzett jelentkező jut. Miközben a politikusok arról beszélnek, hogy a tengerentúlról kell visszahozni a munkahelyeket, a már meglévők közül sok egyelőre üresen áll.
Ez nem csak egy rövid távú zavar, hanem évtizedes demográfiai és kulturális változások eredménye. Ahogy a baby boomerek nyugdíjba vonulnak, a fiatalabb generációk nem lépnek a helyükre, hiszen a fiatalok többsége teljesen eltávolodott a szakmunkától. A kulturális üzenetek már régóta egyértelműek: menj főiskolára, vagy elbuktál. Ennek következménye pedig az alulfoglalkoztatott főiskolai diplomások generációja és a szakképzett szakmunkások egyidejű óriási hiánya.
Ezt a nyomást a bevándorlási korlátozások még tovább fokozzák. A gyárak hagyományosan a bevándorló munkaerőre támaszkodtak a nehezen betölthető munkakörök betöltésében. A Trump-kormányzat politikája, beleértve a bevándorlók védelmének visszavágását és a munkaerő-képzési programok csökkentését, alaposan megnehezítette a vállalatok számára az új alkalmazottak toborzását és képzését. Még az olyan kezdeményezések is, mint a „Make America Skilled Again”, olyan költségvetési megszorításokkal járnak, amelyek ellentmondanak az ambícióiknak – például 1,6 milliárd dollárral csökkentették a munkaerő-képzést, miközben azt ígérték, hogy egymillió tanulószerződéses gyakorlati helyet hoznak létre.
Maga a munka is összetettebb, mint a korábbi korszakokban. A mai gyárak csúcstechnológiás környezetek, ahol a dolgozókat ki kell képezni a kifinomult gépek és szoftverek kezelésére. Ez nemcsak kézügyességet, hanem nagyon komoly digitális készségeket is igényel. Sok vállalat ma már óriási összegeket fektet be az átképzésbe és az oktatásba, gyakran már a középiskolában elkezdve. Egyes cégek pedig megpróbálják újragondolni az elavult felvételi gyakorlatot. A Carrier Global például átértékeli a munkaköri leírásokat, hogy a tapasztalatot előtérbe helyezze az egyetemi végzettséggel szemben. A vállalat vezérigazgatója arról számolt be, hogy az adatközpontokban ma már négy szakképzett technikusra van szükség csak a szerverek túlmelegedését megakadályozó hűtőberendezések kezeléséhez. A kereslet növekszik ugyan, de a tehetségek száma ellenben egyre csökken. Mások a veteránokat és a szolgálati tagokat célozzák meg, és intenzív képzési programokat indítanak, például 12 hetes akadémiákat. Az iparág vezetői azonban elismerik, hogy a fiatalok elérésére irányuló erőfeszítéseket még korábban kell kezdeni. A modern gyártás tiszta, precíz és gyakran vonzó, de sokan sajnos soha nem kapnak rá lehetőséget.
Mindenestre az látszik, hogy a munkaerőhiány nem fog egyhamar megszűnni. Valójában, ahogy az áttelepítési tendenciák erősödnek, és egyre több vállalat igyekszik visszahozni a termelést amerikai földre, a munkáshiány az ipari növekedés legnagyobb akadályává válhat. A szakpolitikai erőfeszítések ellenére, hacsak a szakképzéssel és a bevándorlással kapcsolatos hozzáállás nem változik jelentősen, az amerikai gyártás jövője kevésbé az innováción, mint inkább azon múlhat, hogy találunk-e olyan embert, aki hajlandó és képes elvégezni a munkát.