Az amerikai fogyasztói árak júliusban mindössze 0,1 százalékkal emelkedtek, az infláció azonban ennél jóval összetettebb képet mutat. A headline és a maginfláció között csaknem egy teljes százalékpontnyi különbség alakult ki, miközben az energiaárak lefelé húzzák az egyik mutatót, a gazdaság belső árdinamikája pedig egy másik történetet mesél.
Az amerikai Bureau of Labor Statistics augusztus 12-én közölte, hogy a fogyasztói árindex júliusban szezonálisan kiigazítva 0,1 százalékkal emelkedett, éves alapon pedig 3,4 százalékos volt, szemben a júniusi 3,5 százalékkal. A maginfláció, amely kiszűri az élelmiszer- és energiaárakat, havi 0,2 százalékkal, éves összevetésben pedig 2,5 százalékkal nőtt. A két mutató között így közel egy teljes százalékpontnyi különbség alakult ki. Az eltérés nagy részét az energia magyarázza: az energiaárak júliusban 1,5 százalékkal csökkentek a júniusi 5,7 százalékos esés után, a benzin ára pedig 2,9 százalékkal mérséklődött, miután egy hónappal korábban 9,7 százalékkal zuhant. Éves összevetésben azonban az energia még mindig 14,7 százalékkal, a benzin pedig 24,6 százalékkal drágább. Ez az inflációs statisztika egyik legfontosabb sajátosságát mutatja: attól, hogy egy ár ma esik, még nem válik olcsóvá. A headline mutató továbbra is magában hordozza a tavalyi energiaár-sokkot, miközben a havi változások már egyértelműen lefelé mutatnak.
A Fed számára éppen ezért a maginfláció sokkal fontosabb jelzés. A jegybank nem tudja visszacsinálni a tavalyi olajár-emelkedést, és a kamatemelés sem fogja közvetlenül olcsóbbá tenni a benzint. A monetáris politika hosszú késéssel hat, ezért elsősorban azokat a folyamatokat kell kezelnie, amelyek tartósan befolyásolják a keresletet, a béreket és a vállalati árazást. Ebből a szempontból a júliusi adatok kifejezetten kedvezőbbek, mint a 3,4 százalékos headline szám sugallja. A shelter-index mindössze 0,1 százalékkal emelkedett, immár második egymást követő hónapban, éves növekedése pedig 3,2 százalékra lassult. Az elmúlt évek egyik legmakacsabb inflációs komponense tehát fokozatosan elveszíti jelentőségét. Az élelmiszerárak szintén csak 0,1 százalékkal nőttek júliusban, éves alapon pedig 3 százalékkal. A 2,5 százalékos maginfláció még nem éri el a Fed 2 százalékos célját, de már elég közel van hozzá ahhoz, hogy újabb agresszív szigorítást nehéz legyen indokolni.
A probléma az, hogy a fogyasztók nem maginflációt vásárolnak. A benzinkútnál, a szupermarketben és a lakásbérleti szerződés megújításakor a tényleges árakkal találkoznak. A benzin 24,6 százalékos éves drágulása politikailag akkor is jelentős, ha közgazdasági szempontból nagyrészt bázishatásról beszélünk. Ez különösen fontos az inflációs várakozások miatt: a háztartások sokkal érzékenyebbek a gyakran vásárolt, látványosan változó árakra, mint azokra a mutatókra, amelyek alapján a jegybankárok elemzik az alapfolyamatokat. A Fed ezért kellemetlen kommunikációs helyzetbe kerülhet. Ha az energiaárak tovább esnek, a headline infláció gyorsan közeledhet a maginflációhoz anélkül, hogy a jegybank bármit tenne. Ha viszont az olajárak geopolitikai okokból ismét emelkednek, a headline mutató romolhat akkor is, ha az amerikai gazdaság belső inflációs folyamatai tovább javulnak.
A szeptember 10-i FOMC-ülés előtt ezért nem a júliusi 3,4 százalékos headline szám lesz a döntő, hanem az, ami mögötte van. A friss adatok adnak némi mozgásteret: a lakhatási költségek hűlnek, a maginfláció viszonylag kontrollált, és több fontos komponens kedvező irányba tart. De ez még nem teljes győzelem. A Fednek azt kell megítélnie, hogy az infláció tartósan közeledik-e a 2 százalékos célhoz, vagy az energiaárak átmeneti hatása egyszerűen elfedi a fennmaradó árnyomást. A júliusi jelentés ezért valójában két Amerikát mutat. Az egyikben az infláció már közel van ahhoz, amit a jegybank szeretne látni. A másikban a fogyasztó továbbra is egy olyan árszinttel él együtt, amely jóval magasabb a néhány évvel korábbinál. A Fednek az elsőt kell követnie, miközben pontosan értenie kell, hogy a második mit jelent az amerikai háztartások számára.