Az infláció meglepően tartósan maradt fenn 2023-ban annak ellenére, hogy a központi bankok minden lehetséges eszközt bevetve próbálták megfékezni. A szalagcímek és hírmorzsák olvasásakor azonban hasznos lehet tudni, hogy az olvasott számok valóban relevánsak-e, mivel nem minden inflációs adat egyenlő.
Az infláció azt méri, hogy egy gazdaságban az áruk és szolgáltatások általános árszínvonala milyen ütemben emelkedik egy adott időszakban. Fontos gazdasági mutató, amely segít a politikai döntéshozóknak a monetáris, illetve költségvetési politikára és az üzleti stratégiákra vonatkozó megfelelő intézkedések meghozatalában. Azonban nem minden infláció egyenlő, hiszen az inflációnak két típusa van, amelyek megértése különösen fontos: a maginfláció és az általános infláció.
Maginfláció vs. általános infláció
A maginfláció az áruk és szolgáltatások árának változását méri egy gazdaságban, kizárva bizonyos, különösen volatilis vagy szezonális ingadozásoknak kitett tételeket, például az élelmiszereket és az energiát. Ezek kizárásának az az indoka, hogy átmeneti hatást gyakorolhatnak az inflációra, és nem feltétlenül tükrözik az árváltozások mögöttes tendenciáját. A maginfláció az inflációs irányvonalak stabilabb és megbízhatóbb mérőszáma, ezért az általános inflációs nyomás egyik legfontosabb mutatójának tekinthető.
Másrészt az általános infláció az áruk és szolgáltatások generikus áremelkedését méri, beleértve az élelmiszer- és energiaárakat is. Az általános infláció általában változékonyabb, mint a maginfláció, mivel különböző tényezők befolyásolják, beleértve a kereslet és kínálat változásait, a monetáris politikát és a geopolitikai eseményeket. Az általános inflációt gyakran használják az infláció fő mutatójaként, mivel láthatóbb és könnyebben érthető, de félrevezető lehet, mivel magában foglalja az árak átmeneti ingadozásait is.
A maginfláció és az általános infláció fontossága az adott kontextustól és a politikai döntéshozók által elérni kívánt szakpolitikai céloktól függ. Általánosságban a maginflációt az inflációs nyomás egyik legfontosabb mérőszámának tekintik, mivel stabilabb és megbízhatóbb mutatókat biztosít a hosszú távú tendenciákról. A politikai döntéshozók a maginflációt használják a monetáris politika meghatározásához, amely befolyásolhatja a gazdasági tevékenység általános szintjét és a foglalkoztatás állapotát is. Az Egyesült Államokban például a Federal Reserve a maginflációnak a PCE (Personal Consumption Expenditures) árindexnek nevezett mértékét használja a szövetségi alapkamatláb célértékének meghatározásához, amely a bankok által egymás közti egynapos hitelekért felszámított kamatlába. A Fed célja, hogy az inflációt hosszú távon stabilan évi 2 százalék körüli szinten tartsa, ami a véleménye szerint az optimális szint a gazdasági növekedés és a teljes foglalkoztatás elősegítéséhez.
Szélesebb, nem jobb
Ezzel szemben az általános inflációt gyakran használják arra, hogy mérjék az egyes események vagy politikai változások hatását az általános árszintre. Például, ha a kőolaj ára geopolitikai feszültségek vagy ellátási zavarok miatt megugrik, az az általános infláció átmeneti növekedéséhez vezethet, ami nem feltétlenül tükrözi a mögöttes inflációs nyomást. Hasonlóképpen, az adópolitikában vagy a támogatásokban bekövetkező változások hatással lehetnek bizonyos áruk és szolgáltatások áraira, ami az általános infláció átmeneti ingadozását okozhatja. Az általános infláció helyett a maginfláció használatának egyik fő előnye, hogy segít a döntéshozóknak különbséget tenni az átmeneti és a tartós inflációs nyomás között. Az olyan volatilis tételek, mint az élelmiszerek és az energia kizárásával a maginfláció pontosabban méri az árváltozások mögöttes tendenciáját, ami segítheti a döntéshozókat abban, hogy megalapozottabb intézkedéseket hozzanak a monetáris politikával kapcsolatban. Ha a maginfláció magas és emelkedik, az azt jelezheti, hogy olyan inflációs nyomás áll a háttérben, amelyet szigorúbb monetáris politikával, például kamatemeléssel kell kezelni.