Három évtizeden keresztül Kelet-Európa a globalizáció egyik legfontosabb összeszerelő műhelyeként működött. Német autógyárak, nyugat-európai beszállítók és multinacionális termelési láncok épültek a régió olcsóbb munkaerejére és kedvező költségeire. Ma azonban egy sokkal váratlanabb átalakulás zajlik. A kontinens gazdasági súlypontja bizonyos értelemben ismét kelet felé tolódik — nem az autóipar, nem az akkumulátorgyártás és nem is a technológiai szektor miatt, hanem a hadiipar következtében. A háború visszatérése Európába olyan ipari reneszánszt indított el, amely alapvetően alakíthatja át a régió gazdasági szerepét a következő évtizedben.
A hidegháború utáni Európa egyik alapvető feltételezése az volt, hogy a kontinens fokozatosan kilép a geopolitika világából. A gazdasági integráció, a globalizáció és az olcsó energia korában sokan úgy gondolták, hogy a katonai kapacitások jelentősége folyamatosan csökkenni fog. A kelet-európai országok fejlődési modellje is erre épült. Az EU-csatlakozás után Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország vagy Románia fokozatosan beépült a nyugat-európai ipari rendszerbe. A régió sikerének alapja a termelékenység növelése, a külföldi befektetések bevonzása és az exportorientált gyártás lett. Kevés elemző gondolta volna húsz évvel ezelőtt, hogy a 2020-as évek közepére Európa egyik legdinamikusabban növekvő iparága ismét a fegyvergyártás lesz.
Pedig pontosan ez történik. Az ukrajnai háború nem csupán biztonságpolitikai sokk volt, hanem gazdasági fordulópont is. Az európai kormányok ráébredtek, hogy a kontinens védelmi kapacitásai messze elmaradnak egy tartós konfliktus igényeitől. Az elmúlt évtizedekben a legtöbb ország békeidős logikára optimalizálta hadseregét és iparát. A készletek minimálisak voltak, a gyártósorok korlátozott kapacitással működtek, és a hadiipar sok helyen marginális ágazattá zsugorodott. A háború azonban megmutatta, hogy a modern konfliktusok nemcsak katonákat, hanem hatalmas mennyiségű ipari termelést is igényelnek. Lőszert, rakétákat, páncélozott járműveket, elektronikai rendszereket és alkatrészeket. Európa pedig hirtelen rájött, hogy ezekből sokkal kevesebbet képes előállítani, mint amennyire szüksége lenne. Ebben a helyzetben Kelet-Európa váratlan előnybe került. A régióban még mindig léteznek olyan ipari hagyományok és termelési kapacitások, amelyek Nyugat-Európa jelentős részén már eltűntek. Lengyelország, Csehország vagy Szlovákia esetében a hadiipari know-how soha nem tűnt el teljesen; csak háttérbe szorult. Most viszont újra stratégiai jelentőséget kap. Lengyelország például néhány év alatt Európa egyik legnagyobb védelmi beruházási programját indította el, miközben új gyárak, logisztikai központok és beszállítói hálózatok épülnek ki a régióban. A folyamat nem egyszerűen katonai modernizáció, hanem iparpolitikai projekt is.
A történet azonban sokkal érdekesebb annál, mint hogy több tank vagy több lőszer készül. Valójában egy új gazdasági identitás születését látjuk. Kelet-Európa hosszú időn keresztül a globalizáció perifériájaként működött. Fontos volt, de ritkán volt stratégiailag nélkülözhetetlen. A régió szerepe alapvetően költségelőnyre épült. Most először fordul elő a rendszerváltás óta, hogy egyes országok nem azért válnak fontossá, mert olcsóbbak, hanem azért, mert geopolitikailag kulcsfontosságúvá váltak. Ez alapvetően más pozíció. A stratégiai jelentőség magasabb béreket, nagyobb állami beruházásokat, fejlettebb technológiai kapacitásokat és hosszabb távú politikai figyelmet hozhat. A folyamat ugyanakkor mély kulturális változásokat is jelez. A 2000-es évek Kelet-Európája a nyugatosodás története volt. A régió társadalmai a fogyasztói kapitalizmus, az integráció és a béke logikáját próbálták utolérni. A 2020-as évek második felének Kelet-Európája viszont egy olyan világban találja magát, ahol a geopolitika újra meghatározó tényezővé vált. A hadiipar felemelkedése ennek szimbóluma. Az állam szerepe ismét növekszik. Az iparpolitika visszatér. A stratégiai önellátás fogalma új jelentést kap. Az a gondolat, hogy a piac önmagában megold minden problémát, egyre kevésbé tűnik meggyőzőnek.
Talán ez a történet legérdekesebb része. A hidegháború után sokan úgy hitték, hogy Európa belépett a történelem utáni korszakba, ahol a gazdaság fontosabb lesz a geopolitikánál. Most ennek éppen az ellenkezője történik. A geopolitika alakítja át a gazdaságot. És ennek egyik legnagyobb nyertese éppen az a régió lehet, amelyet sokáig Európa perifériájának tekintettek.
A kérdés már nem az, hogy Kelet-Európa része-e a kontinens gazdasági rendszerének. Az. A kérdés az, hogy a következő évtizedben a régió egyszerű gyártóbázis marad-e, vagy képes lesz stratégiai központtá válni egy olyan Európában, amely újra a biztonság, a szuverenitás és az ipari kapacitás nyelvén kezd gondolkodni. Ha igen, akkor a 2020-as évekre talán nem az AI-forradalom vagy az energiaválság miatt fogunk emlékezni Kelet-Európában, hanem azért, mert ekkor alakult át végleg a régió helye Európa gazdasági térképén.