Az elmúlt évben – különösen az utóbbi hónapokban – világszerte drámai inflációnak lehettek tanúi az országok. Az EU-ban és az USA-ban a termelői árak éves inflációs rátája 10% közelében maradt. Ráadásul az ukrajnai orosz invázió veszélye miatt az olajárak hordónként 96 USD fölé szöktek, ami 2014 óta nem fordult elő, ez viszont az egész ellátási láncban költségnövekedést okozott. Sok okunk van azt hinni, hogy az árak tovább fognak emelkedni, és az egyik dolog, amit egyetlen politikus sem akar beismerni, hogy ennek sok köze lehet az emelkedő bérekhez.
Az amerikai 5,7%-os éves bérnövekedés a The Economist szerint „nyilvánvalóan nincs összhangban a Federal Reserve 2%-os inflációs céljával”. Biden elnök ezt a pozitív változást győzelemként emlegeti, miközben politikai ellenfelei őt hibáztatják a benzinárak emelkedéséért. Biden pártján belül is sok demokrata mutatott rá arra, hogy mivel a vállalatok rekordnyereséget könyvelhetnek el, ezért az emelkedő árak pusztán a cégek kapzsiságának eredménye, nem pedig a makrogazdasági trendek következményei. Hasonlóképpen, az EU-ban Christine Lagarde, az Európai Központi Bank vezetője jelezte, hogy reméli, hogy a bérek emelkedni fognak, ugyanakkor sok kollégája figyelmeztet a túlzott fizetésnövekedés veszélyeire. Andrew Bailey, a Bank of England kormányzója egyenesen felszólította a munkavállalókat, hogy fékezzék meg a magasabb bérek iránti követeléseiket.
Ki fizet valójában
A tipikus ár-bér spirál a következőképpen zajlik: amikor a munkavállalók béremelést kapnak, több árut és szolgáltatást tudnak megengedni maguknak, ez pedig az árak emelkedéséhez vezet. Az árak azért emelkednek, mert a magasabb bérek megnövelik a vállalatok költségeit, amelyek aztán a nyereségük védelme érdekében emelik az díjszabásukat. Ez a spirál végül a munkavállalóknak árt a legtöbbet. Az elmúlt évben minden G7-országban az infláció magasabb volt, mint a bérnövekedés. Ez azt jelenti, hogy a dolgozóknak a kiadásai meghaladják azt az összeget, amit havonta hazavisznek. Európában a magas infláció fő oka a drága energia és az ebből eredő ellátási lánc költségnövekedése. Az Egyesült Államokban bonyolultabb a helyzet, ahol az infláció a kiadások, a közepesen pánikszerű ösztönző csekkek és az alacsony kamatlábak következménye. Ezért a vállalatok nemcsak a költségek áthárítása, hanem a kereslet mérséklése érdekében is emelték az áraikat. Egy ilyen helyzetben a tőkével rendelkező vállalatoknak van hatalmuk, nem az alkalmazottaknak, különösen, mivel a dolgozók/szakszervezetek jóval kevesebb erőtartalékkal rendelkeznek, mint az elmúlt évtizedekben.
A spirál megállításához a szakértők szerint az egyetlen valódi út a makrogazdasági politika kiigazítása. Az országok azon kísérletei, hogy a munkavállalók kevesebbet követeljenek (mint Angliában), vagy hogy a vállalatok többet fizessenek (mint Japánban), nem fogják megoldani a problémát. Ehelyett a valós hatalmi eszközök közvetlen kiigazítására van szükség: minden jel arra mutat, hogy a kormányoknak kamatlábakat kell emelniük. Minél tovább tart a kormányoknak meghozni az ésszerű intézkedéseket annál fájdalmasabb, és hosszabb ideig tart majd az infláció mindenkire nézve negatív hatása.