A második világháború óta a világgazdaság olyan szabály- és normarendszer szerint működik, amelyhez Amerika is csatlakozott. Ez példátlan gazdasági integrációt hozott létre, amely előmozdította a gazdasági növekedést, emberek százmillióit emelte ki a szegénységből, és segített a Nyugatnak legyőzni a Szovjetuniót, később Oroszországot a hidegháborúban. Ma ez a rendszer veszélyben van, mivel az országok versengenek a zöldipari támogatásokért, ezzel pedig bevonzzák a „barátok és ellenségek” termékeit egyaránt, illetve korlátozzák az áruk és a tőke mozgását. A kölcsönös előnyök eltűntek, és a nemzeti prioritások kerültek előtérbe. Elkezdődött a zéró összegű gondolkodás korszaka.
A régi rendszer már akkor is nyomás alatt volt, amikor a nagy recesszió után csökkent az amerikai érdeklődés a fenntartása iránt. Joe Biden elnök azonban újabb csapást mért rá, amikor a szabadpiaci szabályokat egy agresszív iparpolitika javára feladta. Amerika hatalmas, 465 milliárd dolláros támogatást nyújtott a zöld energiának, az elektromos autóknak és a félvezetőknek. Ezeknek a finanszírozásoknak az elnyeréséhez az a követelmény társul, hogy a termelésnek helyben kell történnie. A bürokraták, akiknek az a feladatuk, hogy ellenőrizzék a külföldi befektetéseket, és megakadályozzák a gazdaságra gyakorolt indokolatlan külföldi befolyást, most olyan szektorokat uralnak, amelyek a tőzsde 60%-át teszik ki. A tisztviselők pedig egyre inkább tiltják az exportot, különösen a csúcskategóriás chipek és chipgyártó berendezések Kínába történő beáramlását.
Washingtonban sokak számára vonzó az erőteljes iparpolitika, hiszen segíthet megszilárdítani az amerikai technológiai dominanciát Kínával szemben, amely már régóta állami beavatkozással próbál függetlenségre törekedni létfontosságú területeken. Tekintettel arra, hogy a szén-dioxid-árképzés politikailag nem megvalósítható, segíthetne csökkenteni az ország szén-dioxid-kibocsátását. Sőt még abban is reménykeltő, hogy az állami beavatkozás sikerrel járhat ott, ahol a magánvállalkozás kudarcot vall, és újraiparosíthatja Amerika központi területeit.
De a közvetlen következménye az, hogy a protekcionizmus veszélyes spirálját indítja el világszerte. Ha Indiában építesz egy chipeket gyártó üzemet, a kormány fele részben támogatni fogja, ha Dél-Koreában teszed ugyanezt, nagyvonalú adókedvezményekkel segítik a beruházást. Ha a másik hét piacgazdaság – amely 2020-tól kezdődően bejelentette a stratégiai ágazatokra vonatkozó politikáját – eléri az USA GDP-arányos ráfordításainak szintjét, akkor a teljes kiadás is minimum 1,1 billió dollár lesz. Tavaly az európai tisztviselők a tudomásukra jutott határokon átnyúló kereskedelmi tranzakciók egyharmadát ellenőrizték. Exportellenőrzéseket alkalmaznak az akkumulátorgyártáshoz szükséges nyersanyagokkal rendelkező országokban. Indonézia betiltotta a nikkel exportját; Argentína, Bolívia és Chile hamarosan OPEC-stílusban együttműködhet a lítiumbányáik kiaknázása során.
A Kínával való gazdasági konfliktus egyre elkerülhetetlenebbnek tűnik. Pedig ahogy Kína a századfordulón egyre mélyebben integrálódott be a világgazdaságba, nyugaton sokan azt jósolták, hogy ettől demokratikusabbá válik. Azonban ez a remény hamar szertefoszlott, de az egymillió termelői munkahely kínai gyárakba történő áthelyezésével Amerika beleszeretett a globalizációba. Ma viszont a Biden-kormányzat attól tart, hogy az elektromos autók akkumulátorai miatt Kínától fognak függeni, ahogyan Európa Oroszországra volt utalva a gáz tekintetében Ukrajna megszállása előtt. Mind a demokraták, mind a republikánusok attól tartanak, hogy Amerika vezető szerepének elvesztése a fejlett chipgyártásban Tajvanon aláássa a mesterséges intelligencia kifejlesztésének képességét, amelyre a hadsereg a jövőben a stratégiai tervezés és a rakétairányítás során teljes mértékben támaszkodni akar.