Januárban a Nemzetgyűlés olyan jogszabályt fogadott el, amely alapvetően változtatja meg az olajtermelés intézményi működését. A külföldi vállalatok operatív irányítást kapnak a vegyesvállalatokban, az állam jelentősen csökkentheti a jogdíjakat és az adóterheket, a jogviták pedig a hazai bíróságok helyett nemzetközi választottbíróság elé kerülhetnek. A gyakorlatban ez a rendszer nagyrészt visszafordítja a 2007-es államosítás logikáját, és a PDVSA-t másodlagos szerepbe helyezi.
A reform politikai környezete azonban rendkívüli. Az intézkedések azt követően születtek meg, hogy az Egyesült Államok hadereje elfogta Nicolás Madurót, és alelnökét, Delcy Rodríguezt juttatta hatalomra, további amerikai fellépéssel fenyegetve a venezuelai vezetést. A törvény elfogadása után röviddel a Trump-adminisztráció enyhített az olajszektort érintő szankciókon, lehetővé téve amerikai vállalatok számára a venezuelai nyersolaj szállítását, tárolását és vásárlását.
Az alkalmazott módszerek súlyosan vitathatók. A reform tartalma ugyanakkor valós szerkezeti problémákra reagál. Az, hogy tapasztalt nemzetközi cégek kapnak operatív irányítást, közvetlenül a termelést bénító technikai hiányosságokat célozza. Az alacsonyabb állami elvonás annak felismerése, hogy Venezuela csak akkor tud tőkét vonzani, ha versenyképes feltételeket kínál a politikailag stabilabb kitermelő országokkal szemben. A nemzetközi választottbíráskodás bevezetése pedig nyílt elismerése annak, hogy a hazai igazságszolgáltatás az elmúlt évek politikai befolyása miatt nem tekinthető hitelesnek. Alejandro Grisanti becslése szerint, amennyiben valóban megindulnak a beruházások, a termelés napi 200–300 ezer hordóval emelkedhet. Ez érdemi növekedés lenne, de még messze nem jelent teljes helyreállítást. Az infrastruktúra továbbra is leromlott, a képzett munkaerő hiányos, a befektetői bizalom pedig rendkívül gyenge. A nagy nemzetközi olajvállalatok óvatosak maradnak, nem elsősorban a jogszabály szövege miatt, hanem azért, mert Venezuela múltját a kisajátítások és a hirtelen politikai irányváltások határozzák meg.
Ebben a pontban válik kétértelművé az Egyesült Államok szerepe. Az alkalmazott nyomásgyakorlás precedensértékű és sok szempontból problematikus. Ugyanakkor maguk a reformok valóban közelebb viszik Venezuelát azokhoz a működési normákhoz, amelyek nélkül nem lehet életképes olajszektort újraépíteni. Egy olyan gazdaságban, amely továbbra is szinte teljes mértékben a szénhidrogén-bevételektől függ, valamiféle újraindítás elkerülhetetlen volt, mivel a korábbi modell gyakorlatilag menthetetlenné vált. A siker azonban nem a törvényi szövegen fog múlni, hanem azon, hogy kialakul-e idővel valódi hitelesség. A befektetők következetességet, szerződéses fegyelmet és politikai stabilitást fognak keresni. Ezeket külső katonai nyomással nem lehet tartósan kikényszeríteni. Ugyanakkor az is egyre nyilvánvalóbb, hogy külső kényszer nélkül a belső ösztönzők aligha hozták volna létre ezt a fordulatot.
A venezuelai olajszektor újraindítása így kényelmetlen metszéspontban helyezkedik el. Olyan hibákat próbál korrigálni, amelyeket évekkel ezelőtt kellett volna kijavítani, miközben olyan eszközökkel valósul meg, amelyek jogos szuverenitási és precedenskérdéseket vetnek fel. A döntő kérdés az lesz, hogy a pragmatikus újjáépítés képes-e túlélni azokat a kényszerítő körülményeket, amelyek egyáltalán lehetővé tették ezt a fordulatot.