A streaming forradalma eredetileg egy demokratikus ígéretre épült. A Netflix és a többi platform azt ígérte, hogy a filmtörténet soha nem látott mértékben válik hozzáférhetővé, és a kulturális elitizmus, amely évtizedeken át meghatározta a mozit, végleg eltűnik. Nem kellett többé különleges DVD-kiadásokat vadászni, retrospektív vetítésekre járni vagy videótékák poros polcai között kutatni. Néhány kattintással gyakorlatilag mindenki ugyanahhoz a kínálathoz férhetett hozzá. Úgy tűnt, a mozi végleg tömegtermékké válik. A streaming-korszak egyik nagy paradoxona azonban az, hogy a hozzáférés demokratizálódása végül nem szüntette meg a kulturális hierarchiákat. Éppen ellenkezőleg: újakat hozott létre.
Mert amikor minden elérhetővé válik, a hozzáférés elveszíti értékét. A szűkösség eltűnésével valami más válik ritka erőforrássá: a figyelem. A modern ember nem filmek hiányában él, hanem azok túlzott bőségében. Naponta több új tartalom jelenik meg, mint amennyit valaki egy élet alatt meg tudna nézni. Ebben a végtelen kínálatban a legfontosabb kérdés már nem az, hogy hol találunk filmeket, hanem hogy mit érdemes megnézni. És pontosan itt jelenik meg az új elitizmus. A kulturális státusz többé nem abból fakad, hogy valaki hozzáfér valamihez, hanem abból, hogy képes eligazodni a káoszban.
Az elmúlt években a filmnézés egyre inkább identitássá vált. A Letterboxd felemelkedése talán a legjobb példája ennek a változásnak. Első pillantásra csupán egy filmes naplónak vagy közösségi oldalnak tűnik, valójában azonban sokkal közelebb áll ahhoz a szerephez, amelyet korábban a könyvespolc vagy a lemezgyűjtemény töltött be. A kedvencek listája, a pontszámok, a tematikus válogatások vagy az év végi statisztikák nem pusztán filmekről szólnak, hanem önmeghatározásról. Arról, hogy milyen embernek szeretnénk látszani. Egy Wong Kar-wai maraton vagy egy Chantal Akerman-lista bizonyos kulturális körökben ugyanúgy státuszjelzővé vált, mint egy különleges karóra vagy egy designer táska. Nem azért, mert drágább, hanem mert egy bizonyos ízlést, tájékozottságot és kulturális tőkét jelez.
Ebben az értelemben a modern cinefília meglepően közel került a luxus világához. A luxus ugyanis soha nem pusztán a pénzről szólt, hanem a megkülönböztetésről. Arról, hogy valaki képes-e olyan dolgokat értékelni, amelyeket nem mindenki ért. Pierre Bourdieu szerint az ízlés mindig társadalmi pozíciót is kifejez. A streaming-korszakban ez a mechanizmus nem tűnt el, csak átalakult. A filmnézés többé nem passzív szórakozás, hanem kulturális önkifejezés lett. Az, hogy valaki a Criterion Collection kiadványait gyűjti, Mubi-előfizető, vagy rendszeresen retrospektív vetítésekre jár, bizonyos körökben ugyanúgy identitást jelent, mint mások számára a divat vagy a gasztronómia. Különösen érdekes, hogy ez az új elitizmus nem elsősorban anyagi természetű. Egy Bergman-film vagy egy restaurált Ozu-klasszikus ma olcsóbban hozzáférhető, mint valaha. A valódi szűk keresztmetszet nem a pénz, hanem az idő és a kíváncsiság. A kulturális tőke új formája nem a birtoklásból, hanem a figyelemből születik. Abban a világban, ahol mindenki ugyanazokhoz a filmekhez fér hozzá, a különbséget az jelenti, hogy ki hajlandó időt szánni rájuk. A streaming-korszak demokratizálta a kínálatot, de a figyelem továbbra is egyenlőtlenül oszlik el. Talán éppen ezért figyelhető meg a fizikai médiumok váratlan reneszánsza is. A 4K Blu-ray kiadások, a Criterion dobozok vagy a restaurált gyűjtemények népszerűsége első látásra irracionálisnak tűnik egy olyan korban, amikor minden egy kattintásra van. Valójában azonban ezek a tárgyak nem technológiai eszközök, hanem kulturális állásfoglalások. Azt jelzik, hogy a tulajdonosuk nem egyszerűen fogyasztja a filmeket, hanem kapcsolatot akar kialakítani velük. A streaming a kényelmet testesíti meg, a fizikai médium viszont az elköteleződést. Ahogy a bakelit sem a praktikumról szól, úgy a Criterion-kiadások sem kizárólag a képminőségről.
Az egészben van némi történelmi irónia. A streaming-korszak eredeti célja az volt, hogy megszüntesse a kulturális kapuőröket, és a mozit végleg tömegkultúrává tegye. Bizonyos értelemben ez sikerült is. De az emberek láthatóan továbbra is vágynak arra, hogy az ízlésükön keresztül különböztessék meg magukat. A kulturális hierarchiák nem tűntek el, csupán áthelyeződtek. Mert amikor mindenki ugyanazt a katalógust nézi, már nem az számít, hogy mit lehet megnézni, hanem az, hogy mit választunk belőle.
És talán ez a streaming-korszak legérdekesebb paradoxona. Az a technológia, amelynek el kellett volna tüntetnie a cinefil elitizmust, végül újra létrehozta azt. Csakhogy ezúttal nem a hozzáférés, hanem az ízlés köré szerveződve. A filmnézés a 21. században már nem egyszerűen szórakozás. Egyre inkább kulturális identitás. És mint minden identitás, végső soron arról szól, hogy kik vagyunk, vagy legalábbis kik szeretnénk lenni.