test
Budapest     Debrecen     Szeged     Miskolc     Pécs     Győr     Nyíregyháza     Kecskemét     Székesfehérvár     Szombathely     Szolnok     Érd     Tatabánya     Sopron     Kaposvár     Veszprém     Békéscsaba     Zalaegerszeg     Eger     Nagykanizsa     Salgótarján     Esztergom     Dunaújváros     Hódmezővásárhely     Szekszárd     

ICONS: Cindy Sherman

Napjaink egyik legjelentősebb kortárs amerikai művészeként számontartott Cindy Sherman új művei szeptember 16-ig láthatóak a zürichi Hauser & Wirth galériában. Új képei, ha lehet még a korábbi fotóihoz képest is távolabb állnak a klasszikus portréktól; ehelyett a művész manipulálja és torzítja őket, hogy végül olyan nyugtalanító eredményt mutasson be nekünk, amelyek a konstruált identitásokról való gondolkodást provokálják.

Kevés képzőművész vizsgálta olyan mélységben az identitás illúzióit, mint Cindy Sherman. Az 1954-ben született művésznő a 70-es évek végén a „Cím nélküli filmképek” című sorozatával szerzett hírnevet, melyeken elhagyott szerelmesek és elhanyagolt sztárocskák fotói láthatók soha nem látott Hitchcock és Antonioni filmeket idézve. Az azóta eltelt évtizedekben a művész a B-kategóriás rémfilmek hátborzongató látványvilágától és a letűnt férfimagazinok címlapjaitól kezdve a Caravaggiót és Raffaellót utánzó fotókig sokféle világban elmerült. Közel 50 éves karrierje során számos karakterben mutatkozott be nekünk Cindy Sherman.

„Mindig nagyon érdekeltek a groteszk dolgok. Ez részben azért van, mert úgy érzem, hogy már önmagában a természetben is annyi minden van, ami szép. Nem igazán látom értelmét annak, hogy csak úgy lemásoljam a természetet. Úgy értem, az már ott van. Miért kell gyönyörű képet készítenünk egy festői naplementéről? Egyszerűen csak érdekesebbnek találom azokat a dolgokat, amelyek nem tipikusak. Tetszik az ötlet, hogy valami szépnek tűnik, de ha közelebbről megnézed, akkor látod, hogy mi a baj vele. Elcsábít a színe vagy a textúrája vagy valami, aztán az utolsó pillanatban megijedsz tőle.”

Ocula

Annak ellenére, hogy egyedül dolgozik és csak saját magát fényképezi – bonyolultan sminkelve és jelmezben, parókát, protézist és műfogakat használva, aprólékosan felépített díszletekben -, határozottan állítja, hogy fotói mégsem önarcképek. Ehelyett úgy kezeli magát, mint egy modellt, akit tetszés szerint felöltöztetnek, irányítanak és átirányítanak… csak éppen saját magát rendezi. Ez a megközelítés már korán arra késztette a kritikusokat, hogy egyfajta filmes szerzőként definiálják. Bette Davis, Joseph L. Mankiewicz és Darryl F. Zanuck egy személyben. Sok évtizeddel bemutatkozása után, amikor napjainkat a mobilkamerák és közösségi média határozza meg, mindannyian hasonlóra vagyunk kiképezve. Munkássága az igazság utáni korszakban új értelmet nyert, munkái során a hamisítás egyre baljósabb éleket öltött, amit nap mint nap észlelünk a modern korunkra jellemző „fake” közösségi média világában.

„Nem sokat gondolkodom az álhírekről, vagy arról a globális vitáról, hogy meg lehet-e bízni napjainkban a dolgokban. De nagyon érdekel a képkultúra és az, hogy hogyan létezik most. Amikor az Instagramot nézem, és a képek elképesztően valószerűtlennek tűnnek, akkor gyakran valószerűtlenek is. A mesterséges intelligenciával ez egyre inkább meg fog történni. És nem biztos, hogy mindig tudjuk, hol a határ.”

Sherman 2020 óta első új sorozatát Zürichben mutatta be a nagyközönségnek. Munkáin a saját arcáról készült közeli tanulmányokat kombinál, amelyeket 13 év alatt – 2010 és 2023 között – készített, majd digitálisan torzított, átrendezett és kollázsolt. Viszont látjuk Picasso munkáit és a kubista portrékat, ahogyan napjaink mesterséges intelligencia által generált képeit is, és akárhogy is keressük, sosem találjuk meg bennük az igazi Shermant. Legalábbis ő ezt mondja. „Amikor forgatok, megpróbálok eljutni egy olyan pontra, ahol alapvetően nem ismerek magamra, és gyakran van erről szó.”