Bad Bunny fergeteges nyitánya, Kim Petras erőteljes beszéde és a fél évszadát ünneplő hiphop tette a vasárnap estét emlékezetessé. „Szinte” mindenkinek jutott egy-egy díj, a nyertesek személye körül azonban most is akadtak kérdések…
A néhány év alatt valódi szupersztárrá nőtt Bad Bunny a Puerto Ricó-i hagyományos felvonulások és fesztiválok energiáját idézte meg, amikor nyitóelőadását a közönségen átvonulva kezdte, amelyet plena táncosok és zenészek parádéja követett. A színpadot tucatnyi merengue táncos és a Dahian El Apechao zenekar dominikai hangszeresei töltötték meg, miközben cabezudok (óriásfejű figurák) keveredtek a tömegbe olyan ikonokat ábrázolva, mint Tego Calderón és Ismael Rivera. Az előadás az egész este legenergikusabb show-ja volt, és megmutatta Bad Bunnynak azt a kulturális karakterét, amely karrierjét albumról albumra egyre inkább meghatározta, és a rekordokat döntögető „Un Verano Sin Ti” lemezen csúcsosodott ki. A kritikus és közönségkedvenc anyag történelmet írt azzal, hogy ez volt a Grammy történetében az első nem angol nyelvű lemez, amelyet valaha is jelöltek Az év albuma díjra. A nem is olyan elképzelhetetlennek tűnő győzelem minden bizonnyal ledöntött volna a latinok és egyéb nem angol nyelvű művészek előtt álló fontos korlátot. Három jelöléséből végül a „Legjobb música urbana album” díját vitte haza.
Leginkább egyébként Beyoncé Renaissance albumát várta a publikum a legjobbnak, ám a kritikák ellenére az akadémia szavazói negyedszerre is elutasították, hogy az énekesnőt a Grammy legfőbb elismerésével, „Az év albumával” tüntessék ki. Ettől függetlenül el lehet mondani, hogy Beyoncé most már a legtöbb Grammy-díjat kapta a történelemben, és ez persze egy olyan tény már önmagában is, ami megérdemli az ünneplést. A „Legjobb hagyományos R&B-teljesítmény” a Plastic Off the Sofa-ért, a „Legjobb táncfelvétel” a Break My Soul-ért, a „Legjobb R&B dal” a Cuff It-ért, és végül a „Legjobb dance/elektronikus album” a Renaissance-ért, ezekkel lett meg az a bizonyos 32. (!) trófea.
De akkor beszéljünk most már Harry Stylesról! Mert hogy ő volt az, aki harmadik szólólemezével, a Harry’s House-zal végül győzedelmeskedni tudott. A már említetteken kívül többek között Adele -30, Kendrick Lamar-Mr. Morale & the Big Steppers, és Lizzo-Special albumát kellett kiütnie az elsőségért folytatott „harcban”. Styles további hat jelöléséből végül a „Legjobb pop vokális album” kategóriát tudta díjra váltani, és a ceremónia során a közönséget is megörvendeztette (?) az As It Was címűslágerével. Az énekesnek nem ez volt élete legjobb előadása, de a szigorú turnéprogramja miatt fáradt volt, és mondjuk ki, a hangzással is meggyűlt a baja.
About Damn Time! Amiért néhány éve megszerettük Lizzo-t, az a pozitív életszemlélet, mely annyira jellemzőek a dalaira. Az este másik fődíjának, „Az év felvételének” nyertesének így mi is csak örülni tudunk! Díját a néhai Prince-nek ajánlotta. „Amikor elvesztettük Prince-t úgy döntöttem, hogy a pozitív zenélésnek szentelem az életem. A pozitív zene akkoriban még nem volt mainstream. Nagyon félreértve éreztem magam… de hű maradtam magamhoz. Mivel jobb hellyé akartam tenni a világot, ezért nekem kellett változnom ahhoz, hogy jobb hellyé tegyem azt.”
Összeségében elmondható, hogy az Akadémia óvatos, és még csak a legkevésbé sem objektív (lásd The Weeknd felháborító figyelmen kívül hagyása két éve), van egy díj, aminek mégis lehet örülni. Ez pedig Sam Smith és Kim Petras a „Legjobb popduó vagy -csoportos teljesítményért” járó Grammy-díja az Unholy klubslágerért. A korábban már négyszer kitüntetett Smith a díjátadáskor nagylelkűen átadta a színpadot Petrasnak, aki nagyon meghatódott, hogy „ő az első transznemű nő, aki elnyerte ezt a díjat”, és köszönetet mondott, Sophie-nak, a 2021-ben elhunyt skót zenésznek.