„Ez a hely egy szellemváros. Lehangoló”. Ezek voltak az első sorok, amelyeket egy világbajnok sportoló munkatársam küldött, miután Tokióba érkezett. Az említett sportoló három éve sportága élmezőnyéhez tartozik és, bár hozzászokott a járvány ideje alatti versenyeket övező korlátozásokhoz, Tokió különösen szíven ütötte. Ez részben az első olimpiai részvételével kapcsolatos magas elvárásaiból ered. „Különösebben nem érdekel, ha nem szerepelek jól. Párizs lesz az igazi „első olimpiám”. Ez valójában nem számít.” Egy ilyen kaliberű sportolótól az ember igazán nem ezt a fajta hozzáállást várná, különösen akkor, ha egy figyelemreméltóan szerény, szorgalmas és országát büszkén képviselő sportemberről van szó. Ez is csak azt mutatja, milyen lesújtóan üres a tokiói olimpia sok sportoló számára.
Sportolói apátia
A fentiekben leírt széleskörű—és valóban elterjedt—apátia oka a szellemország. A jelenlegi helyzet az, hogy az olimpia támogatottsága az elmúlt évben meredeken zuhant. Az Asahi Shimbun közelmúltban végzett kutatása szerint a japánok 68 százaléka kételkedik abban, hogy a szervezők meg tudják fékezni a fertőzéseket, 55 százalék pedig határozottan azt válaszolta, hogy nem szeretné, ha megtartanák az olimpiai játékokat. A fenti ellenérzés részben annak tudható be, hogy Japánban alacsony az átoltottság. Japán teljes lakosságának kevesebb, mint 15 százaléka kapott védőoltást, ami körülbelül egyharmada a legtehetősebb államok aktuális arányainak. Japánban számos ok nehezíti az oltási folyamatot, beleértve a vakcina beadásával szembeni kulturális ellenérzést is. Azonban mindegy mire vezethető vissza, tény, hogy egyértelműen megnehezíti az olimpiai játékok házigazda szerepének ellátását. Az, hogy a helyi lakosság ennyire ellenzi az eseményt, sok esetben határozottan kihat a sportolókra is.
„Egyáltalán nem olyan, mint Rio vagy London. Mintha egy másik univerzum lenne”. A fenti érzelmi megnyilvánulás egyik ügyfelemtől származik, aki pár éve tervezi a visszavonulását, mondván, „majd Tokió után”. Most már azonban nem olyan biztos ebben. Számára a 2020. év lett volna az időpont, azonban egyre jobban elhatalmasodik rajta az érzés, hogy sportolói pályafutása nem érhet véget „így”. Esetében ez „a lezárásokból eredő szigorú korlátozásokat, erősen ellenőrzött mozgást és a Londonban vagy Rióban megismert olimpiai falvaktól teljes mértékben különböző szálláshelyet jelent. „London és Rio tele volt örömmel és ünnepléssel. Nyilvánvalóan mindenki tudta, mi a dolga ott, mégis, izgultunk, és teljesítettünk”.
Lesz vagy nem lesz?
Nemrégiben rábukkantam egy 2019-es cikkre, amely arról szól, hogy a hőség jelenti a tokiói olimpia sikeres lebonyolítására leselkedő egyik legnagyobb veszélyt. A 2020. előtti cikkek olvasása mindig furcsa élmény. Szinte önelégültség tölt el, ha olvasok valamit egy érthetően naiv szerzőtől. Bárcsak a hőség lenne a legnagyobb probléma (bár ez nyilvánvalóan továbbra is nagy gondot jelent a sportolók és a személyzet számára)! Azonban az időjáráson túl azt látjuk, egyre több sportoló kényszerül lemondani a szereplést. Coco Gauffnak, a 17 éves amerikai teniszfenoménnek vissza kellett lépnie pozitív teszteredménye miatt. Napról-napra több alkalommal kapunk olyan hírt, miszerint bizonyos sportolóknak pozitív lett a tesztje az olimpiai faluban. Előfordulhat, hogy bizonyos csapatok csak azért veszítenek, mert a COVID-protokoll miatt több csapattag sem játszhat a korai fordulók mérkőzésein. A dolgok annyira rosszul állnak, hogy még a legnevesebb vállalati szponzorok, mint amilyen például a Toyota is, törlik reklámjaikat. A sportolók és szervezők minden fáradtságos munkája ellenére továbbra is jó esély van arra, hogy pár napon belül törlik az egész olimpiát, amely szellemként illan majd el a semmibe, hogy még évekig kísértsen bennünket.