Az olimpia gazdasági modellje hosszú ideig viszonylag egyszerű volt: rövid távú költségekért cserébe hosszú távú gazdasági és reputációs nyereség. A valóság azonban az elmúlt húsz évben jelentősen eltávolodott ettől az ígérettől. A költségek folyamatosan nőttek, miközben a megtérülés egyre bizonytalanabbá vált.
A számok önmagukért beszélnek. A 2004-es athéni olimpia teljes költsége meghaladta a 15 milliárd dollárt, amely jelentősen hozzájárult Görögország későbbi adósságválságához. A 2016-os riói játékok költségei körülbelül 13 milliárd dollárra rúgtak, miközben számos létesítmény ma kihasználatlanul áll. A 2020-as tokiói olimpia — amelyet a pandémia miatt halasztottak — végül több mint 30 milliárd dollárba került, a zárt kapus lebonyolítás miatt pedig a turisztikai bevételek nagyrészt elmaradtak.Ezzel szemben a közvetlen bevételek szerkezete szűk és koncentrált. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság bevételeinek több mint 70%-a globális közvetítési jogokból származik, további jelentős rész szponzorációból. Ezek a bevételek azonban nagyrészt nem a rendező városnál csapódnak le, hanem a nemzetközi szervezeti struktúrán belül kerülnek újraelosztásra. A rendező város így gyakran viseli a költségek döntő részét, miközben a bevételek csak korlátozottan térülnek meg helyben.
Ez a strukturális aszimmetria az egyik oka annak, hogy a pályázó városok száma drámaian csökkent. Míg a 2000-es évek elején akár 10–12 város is versenyzett egy olimpia rendezéséért, addig a közelmúltban gyakran alig maradt egy-két komoly jelölt. Több nyugati város — köztük Boston, Hamburg vagy Budapest — politikai vagy társadalmi ellenállás miatt lépett vissza a pályázattól. A közvélemény egyre inkább szkeptikus azzal kapcsolatban, hogy az olimpia valódi gazdasági hasznot hoz-e. A probléma nem pusztán a költségek abszolút szintje, hanem azok kiszámíthatatlansága. Oxfordi kutatások szerint az olimpiai projektek átlagos költségtúllépése meghaladja a 150%-ot, ami lényegesen magasabb, mint más nagy infrastrukturális beruházások esetében. Ez azt jelenti, hogy még a gondosan tervezett projektek is rendszeresen jelentős túlköltekezéssel zárulnak.
A gazdasági megtérülés másik kulcseleme a „legacy”, vagyis a hosszú távú hatás. Az elmélet szerint az olimpia infrastruktúrát, turizmust és globális láthatóságot hoz. A gyakorlat azonban vegyes képet mutat. London 2012 gyakran pozitív példaként szerepel, ahol a kelet-londoni fejlesztések valóban hozzájárultak a városrész megújulásához. Ugyanakkor számos más esetben a beruházások nem illeszkedtek a helyi gazdaság igényeihez, és „fehér elefántokká” váltak — drága, alulhasznosított létesítményekké. A jelenlegi gazdasági környezet tovább erősíti ezeket a problémákat. A magas kamatlábak növelik az állami finanszírozás költségeit, miközben az infláció az építési kiadásokat hajtja fel. Egy olimpiai projekt ma nemcsak drágább, hanem kockázatosabb is, mint egy évtizeddel ezelőtt.
Ennek következtében az olimpia egyre inkább átalakul: a nyitott, versengő pályázati rendszer helyett egy szűkebb, gyakran államilag erősen támogatott modell felé mozdul. A közelmúlt házigazdái — például Peking vagy Párizs — esetében erős központi kontroll és meglévő infrastruktúra csökkentette a kockázatokat. Ez azonban egyben azt is jelenti, hogy az olimpia egyre kevésbé elérhető a kisebb vagy fiskálisan korlátozott országok számára.
Az olimpia gazdasági modellje tehát egy fordulóponthoz érkezett. A kérdés már nem az, hogy presztízst jelent-e a rendezés, hanem az, hogy milyen áron — és kinek a számára.