test
Budapest     Debrecen     Szeged     Miskolc     Pécs     Győr     Nyíregyháza     Kecskemét     Székesfehérvár     Szombathely     Szolnok     Érd     Tatabánya     Sopron     Kaposvár     Veszprém     Békéscsaba     Zalaegerszeg     Eger     Nagykanizsa     Salgótarján     Esztergom     Dunaújváros     Hódmezővásárhely     Szekszárd     

A rozsda lerázása, avagy újraszocializálódás COVID után

Pár napja kezet ráztam egy ügyféllel. Már másfél éve együtt dolgoztunk, azonban azt megelőzően kizárólag virtuálisan érintkeztünk. Amikor kezet akart fogni, valahogy egy pillanat alatt elfelejtettem mindent, amit a határozott kézfogásról tanultam apámtól. És kamaszkorom óta először, erőtlenül nyújtottam kezet. A kézfogás fontosságát gyakran túldimenzionáljuk és vannak, akik azzal érvelnek, hogy a kézfogás kultúrája a mérgező maszkulinitás bizarr folyománya. Mindenesetre, függetlenül attól, hogy ki mit gondol a fentiekről, nem esett jól, hogy a fenti ügyféllel gyengére sikerült a kézfogás. Persze nem vettem komolyan a történteket és az ügyfél távozásakor „kijavítottam” a kézfogásom. Azonban rájöttem valami fontosra: teljesen kijöttem a kézfogás gyakorlatából. És ez elgondolkodtatott: vajon milyen egyéb szociális készségeim rozsdásodtak még be?

Tanulás ás újratanulás

A modern üzleti élet szerteágazó követelményrendszerét szinte senki sem tudja természetesen kezelni. Előbb vagy utóbb eljön az a pillanat, amikor az üzletembereknek tökéletesíteniük kell tudományukat. Vannak, akiknek azt kell megtanulniuk, hogyan tartsanak bemutatókat. Másoknak azt, hogyan udvarolják körbe az ügyfeleket vagy potenciális ügyfeleket. Egy ideális világban mindenki olyan beosztásba kerülne, amely a legjobban illik természetes adottságaihoz. A jó kapcsolatteremtőknek egyszerűen csak kapcsolatba kellene lépniük az ügyféllel; a született szónokoknak pedig csak fel kellene lépniük a színpadra, hogy megtartsák a nagy bemutatót. Ez azonban nem így működik. A valóságban a modern kor üzletembereinek pályafutásuk különböző szakaszaiban mindig mást kell előhúzniuk a tarsolyukból.

A kézfogást könnyű volt kijavítani, egyik pillanatról a másikra megtehettem. De mi a helyzet a prezentációkkal? Régebben havonta legalább 4-5 alkalommal tartottam személyes prezentációt. Az elmúlt évben nagyon kevés ilyen alkalom volt és akkor sem nagy csoportokkal álltam szemben. Ezzel szemben viszont az online prezentációkat sokkal nagyobb csoportoknak tartottam, mint amilyenekhez a járvány előtt hozzászoktam. Vajon megtalálom majd ezt az újfajta kényelmet az élő bemutatók nagyszámú közönsége előtt is? Nem szívesen mondom ki, de a kézfogás élményét követően megingott az önbizalmam. Úgy érzem, számos olyan készséget újra kell tanulnom, amelyet korábban az üzleti repertoárom részének tekintettem. Olyan készségeket, amelyek mesterszintre fejlesztéséért keményen megdolgoztam.

Kényszerhelyzetben

De azután felvetődik a kérdés: vajon ez az újratanulás nem egy jó dolog-e? Elsődlegesen maga a tény, hogy tudom, milyen keményen kell dolgoznom, kifejezett előnyt biztosít számomra azokkal szemben, akiknek nincs idejük és energiájuk leporolni berozsdásodott képességeiket. Továbbá, ha vetek egy pillantást arra, milyen új dolgokat tanultam, mint például a videó-konferencia/-prezentáció, azt gondolom, alábecsülöm a fenti készségek jövőbeni használhatóságát. Még ha sokan olyan helyen is élünk, ahol már sikerült megfékezni a COVID járványt, a videó-prezentációk személyes találkozókkal szembeni egyszerűsége kívánatosabb lehetőséggé tette azokat. Úgy tűnik, a COVID-hoz való alkalmazkodásunk nem átmeneti, azonban keményen kell dolgoznunk azon is, hogy az önbizalmunk válsága a vírushoz hasonló módon továbbálljon.