A politikusok világszerte egyre gyakrabban követelik a váratlan adók bevezetését. Amik olyan egyszeri adók, amelyeket a kormány egy vállalatra vagy vállalatcsoportra vet ki. Az a lényege, hogy olyan cégeket céloz meg, amelyek elég szerencsések voltak ahhoz, hogy valami olyasmiből húzzanak hasznot, amire nem volt ráhatásuk – ez a váratlan esemény. Az ilyen váratlan eseményre kiváló kortárs példa a kőolaj- és földgázárak világszerte tapasztalható hatalmas emelkedése.
Amióta az energiaárak tavaly emelkedni kezdtek, Bulgária, Olaszország, Románia és Spanyolország új adókat vezetett be az iparágra. Március 8-án az Európai Bizottság azt kezdeményezte, hogy az országok „vegyék vissza az energiavállalatok által elért nyereség egy részét”. Az Egyesült Államokban 12 demokrata szenátor azt javasolta, hogy a nagyvállalatok által kitermelt vagy importált minden hordó olaj után adót kell kivetni, mégpedig a jelenlegi olajár és a 2015-19-es átlag közötti különbség felének megfelelő összegben.
Az ilyen felhívások egyre hangosabbá váltak, amióta Oroszország ukrajnai inváziója még magasabbra emelte az energiaárakat. Ez ahhoz a széles körben elterjedt nézethez vezetett, hogy az energiacégek nemcsak a pandémiából, hanem a háborúból is hasznot húznak. És mivel a kormányok hatalmas adósságokat halmoztak fel a világjárvány alatt, kénytelenek voltak több bevételi forrást keresni, amellyel megvédhetik az elgyötört fogyasztókat, akik már így is hatalmas inflációval küzdenek.
Gyakorlatiasság: a jó klímapolitika átka
A váratlan adókkal szemben a hagyományos ellenérv az, hogy a jövőbeni beruházások visszatartásának kockázatát hordozza magában. Végül is ki akarna többet befektetni egy olyan iparágba, amelynek nyereségét visszakövetelik? Ez az indok azonban már nem olyan erős mint régen, mivel a világ nagy része megpróbál fosszilis tüzelőanyagok nélkül élni. Az erősebb érv az, hogy az energiapiacok a fellendülés és a visszaesés ciklusain mennek keresztül. 2015-ben és 2016-ban az árak olyan alacsonyak voltak, hogy az energiaipar nettó működési árrése negatív volt (a vállalatok nem kerestek pénzt). A cégek azonban elviselik ezeket a rossz időket abban a reményben, hogy a makrogazdasági széljárás változásakor – mint ahogyan az a közelmúltban is történt – képesek lesznek behozni a veszteségeket. Azonban ha arra kényszerülnek, hogy átvészeljék a „viharokat”, majd a jó idő beköszöntével a nyereség egy részét visszaadják, az sokkal kevésbé teszi életképessé ezeket a vállalkozásokat. A klímaaktivisták ezt győzelemnek tekinthetik, de sokan ezt a gondolkodást rövidlátónak tartják.
Az ENSZ nyomasztó kutatási eredményei és az éghajlatváltozás fordulópontjaival kapcsolatos tudományos konszenzus nem sokat tettek azért, hogy az országokat a szén-dioxid-kibocsátás fokozatos csökkentésére késztessék. Az ukrajnai orosz invázió és az az elhatározás, hogy Európa kevésbé függjön az orosz olajtól és gáztól olyan rövid távú motivációt jelentett, amely összhangban van a bolygó hosszú távú érdekeivel. Ez azonban nem jelenti azt, hogy abban a helyzetben vagyunk, hogy halálra adóztassuk az energiacégeket, legalábbis még nem. Egyelőre el kell fogadnunk őket, mint szükséges rosszat. A szén-dioxid-kibocsátás megszüntetésének gondosan irányítottan és fokozatosan kell végbe mennie, mivel a megújuló energiaforrások és az infrastruktúra még nem tart ott, ahol ennek a nagy váltásnak a megvalósításához kellene lennie. A jó hír az, hogy megfelelő irányba haladunk, és még ha ennek a lépésnek a motivációja inkább geopolitikai, mint ökológiai, a cél mindenképpen szentesíti az eszközt.