2008 tavaszán egyetemi barátaimmal elutaztam horgászni. Közülük ketten az egyetem befejezése előtt álltak, az egyik olajipari mérnökként, a másik pénzügyesként készült diplomázni. Miközben pakoltuk össze horgász felszereléseinket, a pénzügyes félrelépett telefonálni. Távolról láttuk, hogy valami baj történt. Barátunk arca elsápadt, jellemző mosolyát pedig mogorva arckifejezés váltotta fel. Pár perccel később zsebre tette a telefonját, és visszasétált a csoporthoz. „Nos, a JP Morgan éppen most mondta le a Bear Stearns állásajánlatát, pedig egy hónappal ezelőtt még azt mondták, hogy felvesznek”.
Pénzügyes barátunk hihetetlenül frusztrált volt, mert azok közé az emberek közé tartozott, akik egész életükben mindig mindent „jól csináltak”. Keményen tanult. Bekerült egy kiváló pénzügyi képzésre, majd a legjobbak között végzett. Kiválóan teljesített az állásinterjúkon, majd felajánlottak neki egy nyári pozíciót a Bear Stearns-nél, amely a világ ötödik legnagyobb bankja. Ezt követően sikerült megkedveltetnie magát annyira, hogy felajánlottak neki egy teljes idős állást, amelyet elfogadott. Élete a tervek szerint alakult és az előző fél évszázadban lefektetett szabályok szerint a terv stabil volt. Elvégre nem színészi karrierbe vágta a fejszéjét.
Csak bikák, semmi medve
Barátunk a biztonságra játszott: követte az előző generációktól örökölt összes szabályt és várta a jutalmát. E helyett azonban az előző generációk kapzsisága szétrombolta azt a struktúrát, amelybe bevásárolta magát. Így, ahelyett, hogy New York Citybe költözött volna a Wall Street ifjú, feltörekvő befektetési bankáraként, csak újabb frissdiplomás munkanélküli lett belőle, akinek vissza kell fizetnie a diákhitelét.
A nagy recesszió azért érintette különösen érzékenyen az Ambitionists generáció szülötteit, mert a legtöbb társaság az „elsőként be, elsőként ki” munkaerő-politikát követi. Ez azt jelenti, hogy amikor eljön a leépítés ideje, a legfrissebben felvett kollégák kerülnek lapátra. A fenti politika ésszerű. Végtére is azok tudnak legkevésbé hozzájárulni a vállalat működéséhez, akik a legkevesebb időt töltötték ott, következésképpen a legtapasztalatlanabbak. Azonban a fenti, széles körben alkalmazott politika egy egész generációt megbénított.
Előre leosztott lapok
A nagy recesszió miatt a frissdiplomások egy olyan munkaerőpiacon találták magukat, ahol a verseny egyre erősödött. A vállalatok már nem akartak tapasztalatlan munkaerőt felvenni, az Ambitionists generáció azonban túl fiatal volt ahhoz, hogy tapasztalt legyen. A fentieken túl ezeknek a fiataloknak, nem csupán kortársaikkal kell versenyezniük a pozíciókért; hanem szembetalálták magukat az 1973-1984 között született tapasztaltabb Diplomats generációval is, melynek tagjai elvesztették állásukat. Igazságtalan küzdelem volt. A gyér munkalehetőségek közepette sok Ambitionists fiatal visszaült az iskolapadba, hogy posztgraduális diplomát szerezzen és kivárja, „míg elvonul a vihar”. Azonban mivel a diplomás képzésekre jelentkezők száma jelentősen megnőtt, válogathattak közülük. Így az Ambitionists generáció olyan erős versenyhelyzetben találta magát, ami pár évvel korábban elképzelhetetlen lett volna.
Az Ambitionists képviselői egyre mérgesebbek lettek. Úgy érezték, nem kapnak lehetőséget a „nagy durranásra”. És igazuk volt: a korábbi generációk számára kínálkozó lehetőségek egyszerűen eltűntek. És amikor az Ambitionists végre beléptek a munkaerőpiacra, akkor sem lett könnyebb a helyzet, amit a 3. részben tárgyalunk.