Miközben az Egyesült Államok a gyógyszerár-tárgyalások új útjára lép, a nemzetközi gyakorlatokkal való összehasonlítás betekintést nyújt a lehetséges kihívásokba és előnyökbe. Kamala Harris megjegyezte, hogy elnökké választása esetén ez a kezdeményezés az első prioritásai között szerepelne, ami tükrözi a kormányzat elkötelezettségét a gyógyszerárak csökkentése mellett. „A Big Pharma elleni küzdelem a nemzetünk idős embereinek egészségéért és méltóságáért folytatott harcról szól” – jegyezte meg, kiemelve a kérdés szélesebb társadalmi és etikai dimenzióit.
Az olyan országokban, mint Kanada és Ausztrália, a gyógyszerár-tárgyalások nemcsak rutinszerűek, hanem mélyen beépültek az egészségügyi rendszerükbe. Ezekben az országokban a központosított rendszerek előnye, hogy a kormánynak jelentős befolyása van a tárgyalásokra, ami gyakran az amerikai árak töredékét eredményezi. Kanadában például a Szabadalmaztatott Gyógyszerárak Ellenőrző Testülete biztosítja, hogy a gyógyszerárak ne legyenek túlzottak, összehasonlítva azokat más országok áraival. Ezek a rendszerek azonban saját kihívásokkal is járnak, például a gyógyszerek engedélyezésére való hosszabb várakozási idővel és a gyógyszerek elérhetőségének lehetséges korlátozásaival. Ezekben az országokban a betegek kevesebb új gyógyszerhez juthatnak hozzá, mint az Egyesült Államokban, ahol a piacvezérelt megközelítés gyakran gyorsabb hozzáférést eredményez az új gyógyszerekhez.
Az amerikai gyógyszeripar azzal érvel, hogy ezek az árkorlátozások megfojtják az innovációt, sőt árthatnak a betegeknek. Stephen J. Ubl, a Pharmaceutical Research and Manufacturers of America vezérigazgatója a tárgyalási programot egy olyan „ármeghatározási rendszernek nevezte, amely elsősorban a politikai címlapokra kíván kerülni”. Ezt az érzést világszerte osztják a gyógyszeripari vállalatok, amelyek aggódnak az ártárgyalásoknak a nyereségükre és a kutatás és fejlesztés finanszírozására való képességükre gyakorolt hatása miatt. Az iparág érvelése szerint az Egyesült Államokban alkalmazott magas árak nélkül csökkenne az új és úttörő kezelések kifejlesztésének ösztönzése, ami potenciálisan kevesebb előrelépéshez vezethetne az orvostudományban.
Ezen aggályok ellenére más országok tapasztalatai mégis azt mutatják, hogy a költségmegtakarítás és a folyamatos innováció bizony egyensúlyba hozható, a kulcs pedig az, hogy az Egyesült Államok képes lesz-e ezeket a nemzetközi gyakorlatokat saját, egyedi, széttagoltabb és kevésbé központilag ellenőrzött egészségügyi környezetéhez igazítani. A sikeres tárgyalási rendszerekkel rendelkező országokban jellemzően államosított az egészségügyi ellátás, ami a kormánynak közvetlenebb ellenőrzést biztosít az árképzés és az elosztás felett, ami szöges ellentétben áll az amerikai modellel. Siker esetén ez fordulópontot jelenthet a globális gyógyszerár-stratégiák terén, és új mércét állíthat fel, amelyet más nemzetek is követhetnek.
Ahogy az Egyesült Államokban növekszik a tárgyalás tárgyát képező gyógyszerek száma, jelentős hullámhatásokat fedezhetünk fel a globális gyógyszerpiacon. Ha a Medicare által kialkudott árak lesznek az irányadóak, az arra fogja kényszerítheti a globális gyógyszergyártókat, hogy újragondolják árképzési stratégiájukat, ami aztán világszerte alacsonyabb árakhoz vezethet, ez pedig jelentős változást jelenthet a globális gyógyszeriparban, és az Egyesült Államok vezető szerepet játszhatna a gyógyszerköltségek csökkentésében nemcsak belföldön, hanem nemzetközi szinten is.