A Super Bowl minden évben az amerikai naptár egyik legnagyobb eseménye, és az ideit – amelyet vasárnap rendeztek meg Los Angelesben – minden eddiginél több néző (117 millió) látta. Az emberek különböző okokból nézik. Van, aki a foci miatt, mások a komikus, drága reklámok miatt, megint mások pedig csak a félidei show miatt jönnek. Az idei félidőben Dr. Dre, Snoop Dogg, Mary J Blige, Kendrick Lamar, 50 Cent és Eminem szerepeltek; a rap, a hip-hop és az R&B legnagyobb sztárjai az elmúlt három évtizedben. A koncertet nemcsak a kidolgozott előadások, a táncosok és a moduláris színpadok tették különlegessé, hanem az is, hogy az idei Super Bowl volt az első alkalom, hogy a hip-hop volt a domináns és egyetlen műfaj a színpadon. A korábbi években a hip-hop művészek különleges vendégként szerepeltek, de még soha nem voltak headlinerek. A rockszakmában az olyan klasszikusok, mint Paul McCartney, a Who, a Rolling Stones, Tom Petty és Bruce Springsteen már régóta a félidei műsorok elsőszámú fellépői. Ha úgy tetszik, a biztos tippek. De a show, amely minden évben a legnézettebb koncert Amerikában, végre felzárkózott a társadalomhoz, ahol a hip-hop már jóval több mint egy évtizede a popzene domináns formája.
A hip-hop eredete miatt még mindig hajlamosak vagyunk a leghíresebb előadóit kívülállóként kezelni. A tény azonban az, hogy üzleti mogulokká váltak. Dr. Dre, aki a sokat szidott NWA tagjaként vált híressé, a becslések szerint jóval több mint félmilliárd dollárt ér (fejhallgató cégének, a Beats by Dre-nek a becsült értéke meghaladja a 3 milliárdot). Snoop Dogg, akin sokszor viccelődtek a marihuána iránti vonzalma miatt, több mint 150 millió dollárt ér, részben a ma már legális kannabisziparban tett vállalkozásainak köszönhetően. Eminem, aki híres, hírhedt lakókocsiparkban nőtt fel, ma már több mint 230 milliót ér. Ezek az előadók már régóta a világ legbefolyásosabb és legsikeresebb művészei közé tartoznak; itt az ideje, hogy helyet kapjanak a világ legnagyobb zenei színpadán.
Büszkeség és infrastruktúra
A nyílt titok már évek óta: egy olimpia megrendezése gazdaságilag katasztrofális lehet. Ennek oka, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) megköveteli a rendezni akaró városoktól, országoktól, hogy pályázatot nyújtsanak be, hogy rengeteg pénzt fektessenek be az eseménybe, és bizony a városok és az országok még évtizedekig fizetik a számlákat a rendezvény után. Az egyik ilyen elhíresült eset a 2004-es, ahol a házigazda Görögország új repülőteret, stadionokat, metróhálózatot és villamosközlekedést épített a játékokra. Míg a metró- és villamosközlekedést még mindig nagymértékben használják, számos stadion szó szerint szétesőben van, mivel az országnak sem igénye, sem pénze nem volt a fenntartásukra. Görögország nem az egyetlen példa, ami miatt az olimpia megrendezése sokkal kevésbé vonzó a legtöbb város és ország számára.
Miért volt akkor Kína olyan lelkes a játékok megrendezéséért? Elsősorban azért, mert a játékokban lehetőséget látnak arra, hogy nagy összegeket fektessenek be az infrastruktúrába. Ha Kína vasutakat, autópályákat és stadionokat épít, akkor ezzel több millió állampolgárt foglalkoztat. Ráadásul örökre csökkentik a szállítási költségeket az egész régióban, ami utat nyit a későbbiekben a további fejlődésnek. Ez a számítás teljesen eltér a legtöbb fogadó városétól, amelyek az infrastrukturális kiadásokat csak szükséges rossznak tekintik. Kína azonban már évtizedek óta a közmunkaprogramjaira támaszkodik, hogy foglalkoztassa polgárait; az olimpia csak egy hosszú távú trend része, amely összehozza az embereket, és nagyobb nemzeti büszkeséget ébreszt. Egy olyan ország számára, mint Kína, a nemzeti büszkeség felbecsülhetetlen értékű lehet.