A júliusi foglalkoztatási jelentés első ránézésre is csalódást keltett, de a valódi fordulatot nem a mínusz 23 ezer új munkahely jelentette, hanem az, ami a statisztika mélyén történt. A Munkaügyi Statisztikai Hivatal ugyanis jelentősen lefelé módosította az előző két hónap adatait: májusban már nem 129, hanem csak 63 ezer, júniusban pedig mindössze 20 ezer új állás jött létre. A három hónapos átlag így alig 20 ezer munkahely havonta, ami egy több mint 160 milliós amerikai munkaerőpiacon gyakorlatilag stagnálásnak felel meg. Az elmúlt évek egyik legfontosabb narratívája – miszerint az amerikai gazdaság magas kamatok mellett is rendkívül ellenálló – ezzel komoly repedést kapott.
A részletes adatok még beszédesebbek. Az önkormányzati oktatásban ötvenezer munkahely szűnt meg, a kiskereskedelem közel húszezret veszített, miközben az egészségügy – amely hosszú ideje szinte egyedül tartotta életben a foglalkoztatás növekedését – már csak 22 ezer új állást teremtett, jóval elmaradva saját egyéves átlagától. Közben a munkanélküliségi ráta ugyan 4,1 százalékra csökkent, de ennek oka nem a gyorsabb munkahelyteremtés volt, hanem az, hogy kevesebben kerestek aktívan állást. Az átlagbérek növekedése 3,2 százalékra lassult, ami arra utal, hogy a munkaerőpiac fokozatosan elveszíti azt a feszességet, amely 2022-ben és 2023-ban még jelentős béremelkedéseket generált.
Ez azért különösen kellemetlen a Federal Reserve számára, mert éppen az erős foglalkoztatás volt az az érv, amely lehetővé tette a magas kamatszint fenntartását. A jegybank azzal érvelhetett, hogy bár a hitelköltségek emelkedtek, a gazdaság és a munkaerőpiac továbbra is meglepően jól teljesít. Ez az érvelés most jóval nehezebbé vált. Az infláció még mindig nem tért vissza tartósan a 2 százalékos cél közelébe, miközben a növekedés és a foglalkoztatás már láthatóan veszít lendületéből. A piacok ezért néhány óra alatt átárazták várakozásaikat: már nem egy újabb kamatemelés, de még csak nem is gyors kamatcsökkentés tűnik valószínűnek, hanem egy hosszabb kivárási időszak.
A jelentés ennél is fontosabb üzenetet hordoz. Az elmúlt három évben a befektetők szinte kizárólag az inflációra figyeltek, mert a munkaerőpiac minden hónapban bizonyította ellenálló képességét. Most először fordulhat elő, hogy a Fed kettős mandátumának mindkét oldala egyszerre kerül nyomás alá. Ha az infláció újra gyorsul, a jegybanknak szigorítania kellene. Ha a foglalkoztatás tovább romlik, éppen az ellenkező irány lenne indokolt. Ez a klasszikus gazdaságpolitikai csapda, amelyben már nincs olyan döntés, amelynek ne lenne komoly ára.
A következő inflációs jelentés ezért a szokásosnál is nagyobb jelentőséget kap. Nem egyszerűen azt dönti el, mikor jöhet az első kamatcsökkentés, hanem azt is, hogy a Federal Reserve képes lesz-e tovább egyensúlyozni a két legfontosabb célja – az árstabilitás és a teljes foglalkoztatás – között. A központi bankokat ritkán a rossz adatok hozzák nehéz helyzetbe. Sokkal inkább azok a pillanatok, amikor a gazdaság egyszerre kezd lassulni és drágulni. A júliusi amerikai foglalkoztatási jelentés pontosan ezt a forgatókönyvet vetíti előre.