A világ elment abba az irányba, hogy mást sem lehet hallani, minthogy mindenkinek különlegesnek kell lennie, valamely szempontból rendkívüli tulajdonságokat, egyedi képességeket kell magára aggatnia, és az üzenet elég keményen odamondja, hogy ha ezt bárki is nem teszi meg, akkor bizony számára ezen a világon nincsen már hely. Ráadásul példaként mindig valamilyen látványos karakterjegyet hoznak fel, mert hát csak úgy önmagunkban speciálisnak lenni az ugye nem nagy dolog, mindenkinek látnia kell azt. De mi van, ha valaki ebben az értelemben véve egyáltalán nem különleges, sőt, bár manapság már veszélyes ilyet leírni, de mondjuk átlagos ember? És hova vezet ez a nagy különlegesek / nem különlegesek csatája a magánéletben, a munkában, a sportban?
Különlegesnek lenni jó dolog
Sok jó pedagógussal volt dolgom életemben, de demokratikus, szabad kultúrában felnőve leginkább az maradt meg bennem vezérelvként, hogy két lépés vezet a sikerhez, boldogsághoz és gazdagsághoz. Az első mindenképpen az, hogy meg kell találnom a különleges képességemet, mert hát anélkül nem sok esélyem lesz a hatalmas verseny közepette. Aztán a másik lépés következhet, hogy ezt meg is kell tanulnom kifelé megmutatnom lehetőleg mindenkinek. Ráadásul az erre vonatkozó technikák mindegyike valóban a kifelé történő kommunikációra épít, vagyis a speciális képességeimet teátrálisan, ha lehet harsányan kell prezentálnom életem során. Már ha egyáltalán szeretnék bármit is elérni. Nagyon korán ráébredtem arra – talán úgy tinédzser koromban -, hogy nem igazán vagyok az az ember, akinek szembetűnő egyedi képességei lennének. Általában elmondható volt rólam, hogy szinte bármilyen tantárgyban el tudtam érni igazán jó eredményeket, de olyan kimagaslót sosem nyújtottam, bár ez így is elegendő volt ahhoz, hogy mindig az osztályelsők között legyek. De furcsa volt megélni, hogy hiába is végeztem az adott osztály, többször az évfolyam élén, mégsem én voltam az, akiről úgy általában beszéltek vagy megjegyezték volna a nevét. Annak ellenére, hogy komoly tanulmányi sikereim voltak, mindig úgy éreztem, hogy kicsit „észrevétlen” vagyok a többiek számára. Bezzeg az, aki mondjuk csak matematikából volt jó, viszont abból tényleg nagyon komoly szintet ütött meg, még ha a többi tárgyból néha bukásra is állt, mindenki őt tartotta a sztárnak. Az iskolai teszteken mindig a legjobbak között voltam, de ez sem volt elég ahhoz, hogy látható legyek. A sportban nagyon hasonló élményeim voltak. Több sportágat elkezdtem, és nem a túlzott önbizalom mondatja velem, de nem igazán volt olyan, ami nem ment volna egy aránylag jó szinten. Viszont itt is igaz volt az, amit már a tanulmányoknál említettem. Jó középszintű eredményt el tudtam érni mindenben, ha az egész éves teljesítményt kellett vizsgálni, akkor mindig a legjobbak között voltam, de amikor egy adott versenyen kellett megmutatnom a tudásomat, ott már nem tudtam kiemelkedőt nyújtani. Kezdtem megbarátkozni saját magam adottságaival, hogy én bizony már csak ilyen vagyok, aki nem tud extra eredményeket felmutatni.
Az elfogadás
Aránylag el is fogadtam már saját magam, de a környezetemben mindig, mindenhol azt hallottam, hogy ha nem vagyok valamiben különleges, akkor nekem annyi. Így hát utólag visszanézve az életemre, elkezdtem különböző karaktereket magamra aggatni a siker érdekében. Gyűjtöttem magam köré a haverokat, barátokat, akik persze még csak véletlenül sem voltak a szó igazi értelmében barátok. Igyekeztem valahogy mindig a társaság középpontja lenni, és örültem nagyon, ha ez sikerült. Örültem, hiszen alapvetően nem foglalkoztak velem túlságosan mélyen az emberek, így hát hálás voltam minden figyelemért. Aztán azon kaptam magam, hogy már karrierem elején vagyok. Az egész napom be van táblázva, egyszerűen nem érek rá. A munkahelyen szépen lépdelek előre, nagyon sok kollégám van, akiknek fontos vagyok, és a munkám is igen fontos, nélkülözhetetlenné váltam. Ráadásul már több éve házasember is lettem, vagyis bebizonyítottam a tanáraimnak, a társadalomnak és az egész világnak, hogy igenis különleges ember vagyok! De érdekes volt, mert amikor egyedül voltam, rendkívül magányosnak éreztem magam. Igen komoly alkoholmennyiséget fogyasztottam, amit persze mindig meg tudtam magyarázni, hiszen mindig van mit ünnepelni. Aludni már csak tablettákkal tudtam, és persze jöttek elő komoly betegségek is az életemben, nem mondhatni azt, hogy akár már csak megjelenésre is egészséges lettem volna. Ilyenek a különleges emberek? Ez az ára annak, hogy különlegessé váljon valaki? Megéri ez? Tettem fel magamnak sorra a kérdéseket. De amikor már azt vettem észre, hogy a házasságomat, az életemet beszélem ki vadidegen embereknek akár egy pár perces ismerkedés után csak azért, mert valóban meghallgatnak, érdekli őket az életem, eléggé egyértelművé vált, amit már amúgy is tudtam legbelül: az életem vakvágányon van! De mit tudtam ezzel tenni? Sok mindent nem! Hiszen senkinek nem tudtam beszélni a gondolataimról, mert az egész életem fel volt építve a nyüzsgő, sikeres karrierrel és irigylésre méltó házassággal rendelkező eszményképre. Mégsem állhattam oda a széles mosolyú ismerőseim elé, hogy erről társalogjak, nem ronthattam el az aktuális bulit, összejövetelt. Ma már persze látom, hogy menekültem otthonról, menekültem az életemtől, és ezzel valószínűleg nem voltam egyedül, hiszen a sok fantasztikusan gyönyörű mosolyú ember mögött nagyon sokan hasonló kihívásokkal küzdöttek. Egymás színjátéka adott erőt arra, hogy tovább lökjük még egy pár héttel a szekeret. És ebből a mókuskerékből nem volt visszaút.