test
Budapest     Debrecen     Szeged     Miskolc     Pécs     Győr     Nyíregyháza     Kecskemét     Székesfehérvár     Szombathely     Szolnok     Érd     Tatabánya     Sopron     Kaposvár     Veszprém     Békéscsaba     Zalaegerszeg     Eger     Nagykanizsa     Salgótarján     Esztergom     Dunaújváros     Hódmezővásárhely     Szekszárd     

Silver Linings

A boldogság eleve relatív fogalom. Lehet, hogy egy top üzleti menedzser olyan fizetést kap, amellyel a világ legjobban keresők 1%-ába tartozik, és boldognak kellene lennie, hogy ilyen kiváltságos helyzetben van. De valószínűleg nem a világ többi részéhez, hanem inkább a környezetéhez, és leginkább a legközelebbi „versenytársaihoz” hasonlítja magát.

Ha ennyi pénzt keres, akkor valószínűleg egy jómódú ország felkapott városának a legfrekventáltabb részén él. Ha viszont a szomszédja az utcában többet keres nála, akkor lehet, hogy nem is annyira elégedett azzal, hogy ebbe az 1%-ba tartozik. Ha ugyanez a menedzser 5%-os fizetésemelést kap, lehet, hogy örül, de ha aztán megtudja, hogy a kollégájának 10%-kal lett több a jövedelme, akkor az öröme gyorsan csalódottságba, sőt dühbe is átfordulhat. A helyzet az, hogy mindig másokhoz hasonlítjuk magunkat. Az üzletemberek is és az élsportolók is ezt teszik. Bár ez motiváló lehet, azonban mélyen alááshatja az eredményeinket és a boldogságunkat.

Bronz vagy ezüst?

Ha versenyezne az olimpián, inkább ezüst- vagy bronzérmet nyerne? Ellentmondásos módon a bronzérem mentális oldalról megközelítve mindig jobb lehet. Egy 1995-ös tanulmányban három pszichológus megvizsgálta a második és harmadik helyezett sportolók arcát, és összességében a bronzérmesek sokkal boldogabbnak tűntek, mint az ezüstérmesek. Ennek legfőbb oka – következtetésük szerint – az alternatív eredmények elképzelése. Az ezüstérmesek egyértelműen az aranyérmesekkel hasonlítják össze magukat, és a fejükben ez egy negatív alternatívaként jelenik meg. Tegyük ezt szembe a bronzérmesekkel, akik számára nagyon közel volt az, hogy csak negyedik helyezettek lesznek. Így óriási megkönnyebbülés nekik, hogy végül nem maradtak le a dobogóról. Ahelyett, hogy medál nélkül térnének haza kifejezetten boldogok, hogy éremmel a tarsolyukban utazhatnak otthonukba. A pszichológusok ezt azzal támasztották alá, hogy a sportolók arcát vizsgálták a versenyek befejezésének pillanatában. Az ezüstérmesek csalódottak voltak, míg a bronzérmesek majdnem annyira ünnepeltek, mint az aranyérmesek.

A perspektíva a minden

Ha a szakmád csúcsának közelében vagy mindig törekedj a fejlődésre, de ne hasonlítsd magad a szakmád abszolút legtetejéhez, mert akkor állandóan csalódni fogsz. Én az elmúlt években tettem magamévá ezt a szemléletet, és ez segített elfogadni énképemet, miközben javult a motivációm is. A mentorom egy évtizeddel idősebb nálam, és én szüntelenül ahhoz hasonlítottam magam, hogy hol volt ő az én koromban. Folyton csalódott voltam valahol legbelül, mert soha nem értem fel az ő eredményeihez. De nem véletlenül ez az ember a mentorom, hiszen kivételesen jó a szakmájában, a világ legjobbjai között van. Ahelyett, hogy hozzá hasonlítanám magam inkább a társaimmal, vagy a rangsorban alattam állókkal kellene összevetni a helyzetemet. És ez az én esetemben azokat jelentik, akik nem voltak olyan szerencsések, hogy engem választottak ki mentornak. És ha így közelítem meg a dolgot, akkor már inkább elégedett vagyok, ami még jobban feltüzeli a motivációmat. Amikor túl sok időt töltöttem azzal, hogy hozzá hasonlítgattam magam demotivált lettem, amíg persze rá nem mutatott arra, hogy ezzel saját magam lövöm lábon. Hogy őt idézzem, amikor magáról beszél: „Jó vagyok abban, amit csinálok, de nem véletlenül nem hasonlítom magam Jeff Bezoshoz”.