test
Budapest     Debrecen     Szeged     Miskolc     Pécs     Győr     Nyíregyháza     Kecskemét     Székesfehérvár     Szombathely     Szolnok     Érd     Tatabánya     Sopron     Kaposvár     Veszprém     Békéscsaba     Zalaegerszeg     Eger     Nagykanizsa     Salgótarján     Esztergom     Dunaújváros     Hódmezővásárhely     Szekszárd     

Az érző Superman és a hús-vér Wonder Woman

Vége van a nyárnak, elkezdődtek a bajnokságok, a nemzetközi kupák, és a nemzeti válogatottak felkészülése is megindult a különböző versenyekre. Már a tokiói olimpia előtt azon tanácskoztak a mentális felkészítéssel foglalkozó szakemberek, hogy hogyan változtatja meg a pandémia a sportolók mentális kondícióit, magát a versenyzést, és hát a mentális felkészülést. Bár már régen nemcsak a világjárványról, hanem generációs változásokról, társadalmi gondolkodásmódbeli átrendeződésről is beszélünk, de a lényegen nem változtat: a sportolók számára a mentális teljesítményük maximalizálása, a mentális állapotok megfelelő szinten tartása kiemelt jelentőségű lett. Ráadásul az ezzel kapcsolatos elvárások már régen túlmutatnak a hagyományos megoldásokon, hiszen egyre inkább fókuszba kerül, hogy a sportoló is ember, és nemcsak versenyt akar nyerni, hanem boldog életre is vágyik. Ez az igény pedig egyértelműen és alapjaiban változtatja meg a mentális felkészítés szabályait, rendszerét, és hozza be a képbe egyre erőteljesebben a komplexitást.

Ember vagy nem ember

Még emlékszem, hogy személyesen voltam szem- és fültanúja annak, hogyan ordít „nem emberi hangon” egy elit klub vezetőedzője az egyik kulcsjátékosával, és alázza meg a szurkolókkal, családtagokkal, barátokkal teli sportcsarnok szeme láttára. A leginkább elkeserítő nem maga a tény volt, hogy ilyen megtörténhet egy sportpályán, hanem az, hogy erre senki nem igazán reagált. A játékos lehajtott fejjel tudomásul vette a történteket, az edző körül lévő emberek számára meg annyira természetes volt a jelenség, hogy reakciót sem lehetett látni. Ma már több tucat válogatott, klubcsapat és egyéni sportoló sikeres mentális felkészítését követően még inkább sokkol a történet, ha visszagondolok rá, de a szomorú az egészben az, hogy nem egyedi, hanem bizony teljesen általános jelenetet láthattam. A magyarázat pedig egyértelmű volt: ők fizették a játékost, akinek kötelessége volt ezt tökéletes játékkal kiegyenlíteni, és azon a mérkőzésen ez valahogyan nem sikerült, tehát jogában állt a „munkáltató képviselőjének”, azaz az edzőnek ilyen módon reagálni. Ez a gondolatmenet aztán elvezet az élsport legnagyobb jelenlegi kihívásához. Az élsportolókról alkotott kép, mely szerint azért élsportoló, azért különbözik a többi halandó embertől, mert minden körülmények között, leginkább mindig – ha esik, ha fúj, ha kimagasló tét van, ha csak egyszerűen egy átlagos edzésről van szó – tökéletesen teljesít. Megbízható, de meglepetést is tud okozni, alázatos, de persze erőszakos és határozott, ha kell, rendszerben dolgozik, de persze kreatív és sorolhatnám még az elvárt, de sajnos egyszerűen pszichológiai szempontból, mentálisan egy időben egy személyben teljesíthetetlen elvárásokat. De hát az élsportoló az tulajdonképpen Superman, vagyis minden szuper erőt birtokolnia kell. Lehet, hogy régebben az edzők is ezt gondolták, már akik hasonló módon viselkedtek sportolóikkal, mint az általam említett esetben, hogy a versenyző nem ember és csak életre kell hívni szuper képességeit. Aztán ha egy adott edző még visszaigazolást is kapott, akár csak egyszer is az eredményekben, akkor azt már nem lehetett megállítani a lejtőn. Hogy felfelé vagy lefelé haladt, azt már a sportolótól kell megkérdezni. De azon érdemes elgondolkodni, hány valaha volt kimagasló versenyző élete futott vakvágányra sportolói karrierje befejeztével!

Új elvárások, új generációk

Az egyértelműen látszik, hogy a legújabb generációs élsportolók már nem tűrik ezt a fajta kezelési módszert. Ezzel aztán sok valaha volt sikeredző nem is igazán tud mihez kezdeni. Az is látszik, hogy előtérbe került a sportolók számára a „mi lesz a sportolói pályafutásom” után kérdés is. Így hát nem meglepő, ha már sportolói létük alatt olyan mentális hátteret, támogatást várnak, mely nem kizárólag életük egy nagyon rövid szakaszára fókuszál, hanem valóban egészséges emberré teszi őket mentálisan. Alapvető szabály, hogy minden ember akkor tudja élete legboldogabb verzióját élni, ha minden helyzetben önmagát adhatja, és az elfogadásra kerül. A sportolói sikerek is akkor lesznek látványosak és maradandók, ha a versenyzőnek nem kell szerepet játszania az érvényesüléshez. Ez viszont mentális szempontból igen komplex kihívás elé állítja a szakembereket, hiszen egyetlen tudomány sem foglalkozik ilyen összetett szinten ennek a problémának a megoldásával. Azt is mondhatnánk, hogy ehhez egy tudomány biztosan nem elegendő már. Nem is meglepő, hogy a sportolók egyre nagyobb létszámban úgynevezett „mentorokkal” dolgoznak. A mentortól pedig azt várják, hogy tanítsa meg őket arra, hogyan lehetnek önmaguk, önmagukból sikeresek, és hogyan érhetik el így a maximális teljesítményt, a szinte tökéletes mentális állapotot, melyet aztán karrierjük utáni magánéletükbe is át tudnak majd ültetni. A mentor pont ezért összefogja a „maximális teljesítményhez és boldogsághoz” szükséges tudományokat, és még ha ez néhol idealistaként is hangzik, azért évek óta működik.

Tokióban és azóta is nagyon komoly sikereket, egyéni maximumokat látok elérni élsportolók által. Bár ki kell, ábrándítsak mindenkit: nem Superman-ek vagy Wonder Woman-ek ők! Hús-vér, sőt érző emberek, akik nagyon komoly munka árán jutnak el a kiemelkedő teljesítményig. Nagyon jó érzés mentorként ezeket a sikereket megélni és tudni, hogy mindez úgy történik, hogy közben mindenki emberként lett kezelve, ember tudott maradni!