A sportfranchise-ok éveken át a milliárdosok exkluzív játékszerének számítottak – amik sokkal inkább voltak hivalkodó vagyontárgyak, mint klasszikus értelemben vett vállalkozások. Ma már valami egészen másról van szó: hozamtermelő eszközök egy gyorsan érlelődő befektetési osztályban. A magántőke ugyanis megtalálta az utat a sportvilág szívébe, és befolyását ma már lehetetlen figyelmen kívül hagyni. A klubtulajdonlástól a médiajogokig, a merchandisingig, az adatelemzésig, sőt még a sportolók képviseletéig a sportüzletet már nem elsősorban a sportba vetett szenvedély vezérli, hanem a hozam.
A PitchBook szerint a magántőke-befektetési társaságok 2018 és 2023 között több mint 50 milliárd dollárt fektetnek be sporttal kapcsolatos eszközökbe, ami többek között magában foglalja a csapatok közvetlen tulajdonlását, és az olyan infrastruktúrát, mint az edző létesítmények és stadionok, vagy a médiavállalatok és technológiai platformok. Az olyan jelentős szereplők, mint az Arctos, a RedBird Capital, a Silver Lake és a CVC diverzifikált, kontinenseket és ligákat átfogó sportportfóliókat építettek. A RedBird például az AC Milan tulajdonosa, részesedése van a Boston Red Sox anyavállalatában, és segített finanszírozni az XFL újraindítását. Ezek nem csekkfüzetekkel rendelkező rajongók, hanem komoly portfóliókezelők.
Az igazi fordulópont 2021-ben jött el, amikor az NBA hivatalosan is engedélyezte, hogy magántőke-csoportok vásároljanak csapatokba, és ezzel csatlakozott az MLB-hez és az NHL-hez a tulajdonosi korlátozások lazításában. Az angol Premier League és a La Liga már nyitva állt az üzlet előtt, azóta pedig több tucatnyi csapatban cseréltek csendben gazdát tőkerészesedések. A vonzerő nyilvánvaló: a csapatok száma korlátozott, kulturálisan jelentősek, és egyre nagyobb globális hatókörrel rendelkeznek, a médiajogok pedig “ragadósak”. A stadionokhoz értékes ingatlanok tartoznak, az alacsony hozamú fix jövedelmű termékek korában pedig a sport hosszú távú értéknövekedést kínál rövid távú pénzforgalom mellett.
Miközben a ligák pénzügyi stabilitást és a tulajdonosok likviditást nyernek, a szurkolókra és a játékosokra gyakorolt hatás már kevésbé rózsás. A jegyárak ugyanis az egekbe szöktek, a csapathűséget pedig felhígítja a vagyonváltás. A hosszú távú döntések – például a játékosok fejlesztésébe vagy a közösségi infrastruktúrába való befektetés – ellentétben állhatnak a magántőke-befektetési társaságok rövid távú exitstratégiájával, amelyek jellemzően 5-7 éven belül tervezik az eladást. A Deloitte 2024-es jelentése megjegyezte, hogy számos, a közelmúltban PE-támogatással rendelkező klub csökkentette a személyzetet, kiszervezte az alapvető funkciókat, vagy ellentmondásos szponzori megállapodásokat kötött, hogy papíron növelje a bevételeket. A tulajdonosi struktúra is változik. A többklubos modellek lehetővé teszik a cégek számára, hogy kihasználják a csapatok közötti szinergiákat, gyakran megosztva a felderítési adatokat, az edzői stratégiákat vagy akár a játékosokat. De ezek az érdekellentétek kockázatát is magukban hordozzák. Az európai labdarúgásban az UEFA-nak már be kellett avatkoznia olyan esetekben, amikor két PE által támogatott klub állt volna egymással szemben a kontinentális bajnokságban.
Nincs visszaút: a tőkepiacok és a sport közeledése egyre gyorsul. A ligák és az örökölt tulajdonosok számára a magántőke a professzionális menedzsmentet és növekedést jelenti. A szurkolók számára azonban, akik abban reménykednek, hogy klubjuk „jó kezekben van”, a válasz egyre inkább a részvényesi megállapodás apró betűs részétől függ.