A sportligák generációkon át dolgoznak azon, hogy hírnevüket felépítsék. Néha ezt a kemény munkával elért eredményt hetek vagy hónapok alatt tönkretehetik. Pontosan ez a veszély fenyegeti a Major League Baseballt, ahol a liga tulajdonosai (MLB) és a játékosok szakszervezete (MLBPA) között óriási küzdelem zajlik, ami generációnként csak egyszer fordul elő. Utoljára 1994-ben volt ilyen munkabeszüntetés, amikor a játékosok sztrájkja miatt a szezon hátralévő része elmaradt, beleértve a World Series-t is, amire 1904 óta nem volt példa.
A szurkolók számára ez a be nem fejezett idény szörnyű tragédia volt, és a lockout miatti sebeket csak évek múlva sikerült begyógyítani. Majdnem három évtizeddel később az MLB-t újra az veszély fenyegeti, hogy megint csak tönkreteszi hírnevét: az MLBPA és az MLB még mindig nem jutott megállapodásra, a szurkolók pedig dühösek. A szezon első néhány hetét már így is kihagyták, és úgy tűnik áprilisig talán nem is lesz semmiféle megállapodás. Az MLBPA követelései leginkább arra irányulnak, hogy a játékosok magasabb minimálbért kapjanak, és nagyobb kontroll legyen a szerződésük feltételei felett. A jelenlegi helyzetben a játékosok lényegében a csapat tulajdonában vannak a pályafutásuk első hat évében a draftolást követően. Az MLBPA a tanking kérdését is napirendre tűzte, ami egy olyan folyamatos tendencia, amikor a csapatok szándékosan veszítenek csak azért, hogy a következő draftokon jobb helyeket szerezzenek.
Ez a munkaügyi vita sok szempontból furcsa. Elsősorban azért, mert rendkívül nyilvános, így mindenki tud minden egyes ajánlatról, ellenajánlatról, engedményről, követelésről és tárgyalási pontról. A nyilvánosság számára egy megdöbbentő ellentét körvonalazódik; milliomosok vitáznak milliárdosokkal. Valahogyan mindig a gyengébbekhez kötődünk, de ebben az esetben az esélyteleneket rendkívül gazdag sportolók jelentik. Ez részben elkeserítő a munkavállalók számára, akik esetleg sztrájkot terveznek, hiszen még a milliomosok is nehezen tudják érvényesíteni az akaratukat, mivel a gazdagabb oldalnak jóval nagyobb tartalékai vannak arra, hogy kivárja a másik oldal „kivérzését”.
Boom & Bust
Talán nincs is ciklikusabb iparág, mint az olaj- és gázipar. Amikor jól megy, rengeteg pénzt lehet keresni vele. Aztán, néha szó szerint egyik napról a másikra az iparág padlóra kerülhet, és egy egész városból, országból vagy régióból tűnhetnek el a lehetőségek, a finanszírozás és ezáltal a munkahelyek. Ezért nem ünnepelnek manapság az OPEC vezetői annak ellenére, hogy az olaj hordónkénti ára 130 dollárra, az elmúlt közel egy évtized legmagasabb értékére emelkedett (2020 elején az árak hordónként 20 dollár alatt voltak). És mivel számos ország embargót vezetett be az orosz olajra és gázra, a szakértők azt jósolják, hogy az árak rekordszintre, akár 200 USD fölé is kúszhatnak hordónként. Minden fellendülés után elkerülhetetlenül jön egy visszaesés; azonban ezek a vezetők sokkal jobban szeretik a stabilitást. A biztonságot pedig nem fogják megkapni, ha a világ legnagyobb energiafogyasztói megtanulnak fosszilis tüzelőanyagok nélkül élni. A háborúra válaszul az Európai Bizottság bemutatta új energiastratégiáját, amelynek célja kifejezetten az, hogy csökkentse az uniós országok orosz gázra való utaltságát – amely a fosszilis tüzelőanyag teljes fogyasztásának mintegy 40%-át teszi ki – idén kétharmadával, és jóval 2030 előtt pedig teljesen megszüntesse azt. Tehát, még ha az árak most emelkednek is, van okunk azt hinni, hogy ez a fellendülés nem lesz tartós, és amikor végül visszaesik, a világ már teljesen másképp fog kinézni, és sosem lesz olyan, mint korábban volt.
Az energiaipari cégek és a jelentős erőforrásokkal rendelkező országok már régóta készülnek egy olyan világra, amely kevésbé függ a fosszilis tüzelőanyagoktól. De soha nem volt még ennyire sürgető, hogy a fosszilis energiahordozókról az átállás valóban megtörténjen, és ezek a vállalatok és országok most döbbennek rá, hogy erre sokkal kevesebb idejük van, mint azt korábban feltételezték.