Az amerikai egyetemi sportot örökre megváltoztató, mérföldkőnek számító döntés értelmében az N.C.A.A. 2,8 milliárd dolláros egyezségre jutott egy olyan perben, ami valószínűleg az egyetemi sport új korszakának lehetséges hajnalát jelzi. Ez a megegyezés, amennyiben egy kaliforniai kerületi bíró jóváhagyja, létrehozná az első bevételmegosztási tervet az egyetemi sportolók számára, amely lehetővé tenné az iskolák számára, hogy közvetlenül fizessenek a sportolóknak a sportban való részvételért.
Az N.C.A.A. egy olyan üzleti modellt tartott fenn, amely az egyetemi sportolókat amatőröknek minősítette, amellyel aztán korlátozta a sportteljesítményükből származó nyereség lehetőségét. Ez a modell még akkor is fennmaradt, amikor az egyetemi sport több milliárd dolláros iparággá nőtte ki magát, és hatalmas bevételeket termelt a televíziós szerződésekből, az árucikkekből és a jegyeladásokból. A rendszer egyre inkább kizsákmányolónak tűnő megítélése, különösen az olyan bevételtermelő sportágakban, mint a futball és a férfi kosárlabda, számos perhez és munkaügyi keresethez vezetett, amelyek a status quo-t támadták. Az úttörő jelentőségű megállapodás középpontjában álló ügy a House kontra N.C.A.A., amely a per egyik felpereséről, Grant House egykori Arizona State-i úszóról kapta a nevét, melynek a lehetséges ítélete meghaladhatta volna a 4 milliárd dollárt. Az egyezséggel az N.C.A.A. el akarja kerülni a bírósági ítéletből adódó katasztrofális pénzügyi következményeket, és ki akarja védeni a trösztellenes perek egész sorát, amelyek akadályozták az egyetemi sport hatékony irányítását. Ez a megállapodás, bár jelentős engedménynek tekinthető, számos kritikus kérdést vet fel a végrehajtásával és a tágabb értelemben vett következményekkel kapcsolatban.
Az egyik fő probléma a pénzeszközök méltányos elosztása. Emellett aggályok merülnek fel a támogatók által finanszírozott kollektívák befolyása miatt, amelyek kihasználhatják az új rendszert, hogy jövedelmező ajánlatokkal csábítsák át a játékosokat egyik iskolából a másikba. „Ez egy történelmi és egyben mélyen hibás megállapodás” – mondta Michael H. LeRoy, az Illinois-i Egyetem jogászprofesszora. „Az a gondolat, hogy az iskolák dollármilliókat fizetnek azoknak, akik eladják a televíziós szerződéseket és megtöltik a székeket – ez jó. De ezzel bezárul Pandora egyik szelencéje, és kinyílik négy vagy öt másik”.” Az elmúlt néhány évben az egyetemi sportolók jelentős teret nyertek a kártérítésért folytatott harcukban. 2021-ben jogot kaptak arra, hogy hasznot húzzanak a nevükből, ami monumentális változást jelentett az egyetemi sportban. Emellett 2024 márciusában a Dartmouth férfi kosárlabdacsapata megszavazta egy szakszervezet megalakítását, miután egy szövetségi tisztviselő úgy döntött, hogy a játékosok az iskola alkalmazottai. Ezek a fejlemények egy szélesebb körű tendenciát tükröznek, amely az egyetemi sportolók hozzájárulásának elismerése és kompenzálása felé mutat.
A megállapodás feltételei között szerepel többek között a saját imázsból származó bevételek után járó utólagos fizetés, amelyet a játékosoktól korábban megtagadtak. A pontos részletek, hogy kik és mekkora összegű kifizetéseket kapnak, továbbra sem világosak. A 2,8 milliárd dolláros kártérítés elsősorban a labdarúgásából és a férfi kosárlabdából származó bevételekhez kapcsolódik, de kisebb mértékben a női kosárlabdára és más sportágakra is kiterjed. A Michigani Egyetemnek például mérlegelnie kell, hogy a pénzeszközöket a különböző sportcsapatok között ossza-e szét, vagy elsősorban a labdarúgásra és a kosárlabdára összpontosít. Decemberben Charlie Baker, az N.C.A.A. elnöke azt javasolta, hogy az iskolák évente legalább 30 000 dollárt különítsenek el oktatási célú vagyonkezelői alapokból a sportolóik legalább felének, ezzel az N.C.A.A. először javasolt felső határ nélküli kompenzációt. Ez a javaslat egy lehetséges megegyezésre és a Division I-en belül két különböző osztály létrehozására utalt: azokéra, akik megengedhetik maguknak, és azokra, akik nem.