Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem az amerikai egyetemi futballvilágát, azt mondanám, hogy „izgalmas”. Ha ugyanezt kellene tennem a mögötte álló üzlettel, azt mondanám, hogy „bizarr”. Az NCAA futballban a sportolók – lényegében a munkásosztály – nem kapnak fizetést. Egészen az év elejéig semmilyen formában nem kaphattak díjazást – még harmadik féltől sem – a saját nevükért, képmásukért vagy aláírásukért.
Ebben az az érdekes, hogy bár az NCAA felhasználhatta egy sportoló nevét és képét, hogy milliókat keressen a videojátékok eladásából, azonban ezek a sportolók még 5 dollárt vagy egy ingyen étkezést sem fogadhattak el egy autogramért. A szabályok be nem tartása köztudottan szigorú kártérítést vonzott magával. Vegyük például Reggie Bush esetét, ahogyan azt Jemele Hill a The Atlantic című lapban leírta:
Bush 2003 és 2005 között kiválóan játszott az USC-ben, és elnyerte a Heisman-trófeát, az egyetemi futball legnagyobb elismerését. Mivel az NCAA később kiderítette, hogy Bush és családja pénzt és juttatásokat fogadott el – állítólag mintegy 300 000 dollár értékben – két feltörekvő sportmarketingestől, az egyetemi sport történetének egyik legsúlyosabb büntetését kapta. Az általa felállított rekordokat törölték a könyvekből, és ő az egyetlen olyan játékos, akinek vissza kellett adnia a Heisman-trófeát. Még O. J. Simpsonnak sem kellett visszaadni az 1968-as trófeáját, pedig őt kettős gyilkossággal vádolták meg.
A Dél-kaliforniai Egyetemtől tizennégy olyan győzelmet vettek el, amelyekben Bush játszott, köztük a 2005-ös országos bajnoki címet is. Aztán 2010-ben az NCAA ráadásul „megtorpedózta” az USC futballprogramjának jövőjét azzal, hogy harminc ösztöndíjat vont meg, és ezzel az akkori játékosokat egy fél évtizeddel korábbi szabálysértésért büntette. Az USC futballprogramja még mindig csak csontváza annak, ami egykor volt, Bush neve pedig egyet jelent a szégyennel az USC campusán annak ellenére, hogy – ahogy Hill állítja – az örökségét helyre kellene állítani.
Az egész helyzet még bizarrabbnak tűnik, ha az előzőekhez képest nézzük az edzői fizetéseket. Az USC nemrég szerződtette Lincoln Rileyt, az Oklahomai Egyetem vezetőedzőjét, hogy segítsen újjáépíteni az intézmény futballprogramját. Mivel az USC magánegyetem, nem köteles nyilvánosságra hozni a pénzügyi adatait, azonban a kiszivárgott hírek szerint Riley jóval több, mint évi 8 millió dollárt fog keresni az USC-nél, garantáltan.
Valahogy az egyetemi futball bizarr üzleti ökoszisztémájának összefüggésében ezek a fizetések tökéletesen érthetőek! Képzeljék el, mennyit fizetnének az európai futballklubok az edzőknek, ha nem kellene fizetniük a sportolóiknak. Egy vállalat vezérigazgatójához hasonlóan a vezetőedző a legfontosabb pozíció a toborzás szempontjából. Az üzleti életben a márka, a kultúra és a státusz miatt csatlakoznak egy vállalathoz, és a vezérigazgató imázsa mindhárom elemben óriási szerepet játszik. Az egyetemi futballban a vezetőedzőnek nem az a legfontosabb feladata, hogy edzéseket vezényeljen és döntéseket hozzon a pályán, hanem az, hogy a legjobb sportolókat toborozza a programjába ingyen. A legnagyobb tehetségek leigazolásával meccseket, konferenciákat és bajnoki címeket lehet nyerni, és az ezek által felépített futballhagyomány hatalmas értéket teremt. A COVID előtt a Texasi Egyetem 2018-2019-ben 223 879 781 USD bevételre tett szert, és a nyereségük abban az évben több mint 90 millió USD-t tett ki. Az üzleti oldalon a legnagyobb tehetségek megszerzése szerződéseket hoz, díjakat nyer és márkaértéket épít. A vezérigazgatóknak figyelembe kell venniük és ápolniuk kell a személyes imázsukat iparágtól függetlenül, hiszen az általa teremtett érték tagadhatatlanul nagy haszonnal kecsegtet.