A szórakoztatóiparban a zene és a mozi közötti határok egyre inkább elmosódnak, ahogy a művészek új utakat keresnek a közönségükkel való kapcsolatteremtéshez. Taylor Swift és Beyoncé, a zeneipar két óriása, nemrégiben nemcsak a listavezető albumok és teltházas turnék miatt került a címlapokra, hanem a filmforgalmazás szokatlan megközelítése miatt is. Koncertfilmjeik, a „Taylor Swift: The Eras Tour” és Beyoncé hamarosan megjelenő „Renaissance World Tour” címűje a filmforgalmazás és a filmnézés módjának átalakulását indította el. Ennél is érdekesebb, hogy hogyan jöttek létre ezek az úttörő jelentőségű megállapodások, és mindez miként kapcsolódik a trösztellenes törvények jelentős változásához.
Az új mozifilmek gyártása és forgalmazása hagyományosan a jól bejáratott stúdiókon keresztül történt. Taylor Swift azonban más utat választott: koncertfilmjét önállóan készítette el, a forgalmazás pedig az AMC Entertainmenttel kötött megállapodás keretein belül valósult meg. Ez a döntés, hogy egy filmstúdió helyett egy mozilánccal dolgozzon együtt, csodálkozásra és kétkedésre adott okot, de az eredmény több volt, mint látványos. A The Eras Tour globális jegyeladásai meghaladták a 100 millió dollárt, így nyilvánvaló, hogy ez az unortodox megközelítés kifizetődőnek bizonyult.
Az egyedülálló forgalmazási megállapodás értelmében a jegybevételek kevesebb, mint felét tartják meg a filmszínházak, a fennmaradó részen pedig Taylor Swift és az AMC osztozik. A születési évére és az album címére utalva a jegyárak felnőtteknek 19,89 dollárról indulnak. Beyoncé hamarosan megjelenő koncertfilmje hasonló forgalmazási modellt fog követni, és ezzel az AMC Entertainment egyre növekvő portfólióját egészíti ki a kasszasikeres zenei filmek terén.
Trösztellenes
Ezeknek az üzleteknek a kivételes aspektusa a hagyományos hollywoodi modelltől való eltérésükben rejlik. Az AMC Entertainment, mint forgalmazó, jelentős nyereséget könyvelhet el ezekből a partnerségekből, ami a trösztellenes törvények közelmúltbeli módosítása nélkül talán nem valósulhatott volna meg. Makan Delrahim, az Igazságügyi Minisztérium (DOJ) trösztellenes osztályának korábbi vezetője kulcsszerepet játszott e jogi változás 2018-as szorgalmazásában. Delrahim a DealBookkal megosztotta meglátásait arról, hogy ez az átalakulás hogyan könnyítette meg az olyan popikonok, mint Taylor Swift és Beyoncé filmes megállapodásait. E jogi változás jelentőségének megértéséhez vissza kell mennünk a filmipar történelmében a 19. század közepébe.
1938-ban a DOJ jogi lépéseket tett az úgynevezett Big Five stúdiók – MGM, Paramount, RKO, 20th Century Fox és Warner Brothers – ellen, mivel monopolizálták a filmipart és kedvezőtlen feltételeket szabtak a filmeket vetítőknek. Ez a jogi harc 1948-ban a „Paramount beleegyezési rendeleteket” eredményezte, amelyek korlátozásokat vezettek be a stúdiók tulajdonjogára és a mozik feletti ellenőrzésre vonatkozóan. Az évek során ezek az intézkedések iparági szabványokká váltak, biztosítva a tisztességes gyakorlatot és megakadályozva a versenyellenes magatartást.
Delrahim azzal érvelt, hogy ezek a rendeletek, amelyeket a digitális korszak előtti időkben alkottak meg, a szabadpiacba való beavatkozás elhibázott lépései voltak a kormányzat részéről, amely akadályozta az innovációt és a fogyasztóbarát üzleti gyakorlatokat. Úgy vélte, hogy a verseny új formáinak megjelenése, mint például a streaming, a kábel és a televíziózás, elavulttá tette ezeket a szabályzókat. A nyilvános véleménynyilvánítás és mérlegelés után Delrahimnak sikerült meggyőznie egy szövetségi bírót, hogy oldja fel az egyetértési rendeletek bizonyos részeit, és ezzel az iparágban az innováció új korszaka köszöntött be.
A váltás
A Swift és az AMC közötti megállapodás, amely a cég összes filmszínházára kiterjed, valószínűtlen lett volna a régi rendszerben, amely az egyes mozikkal való külön tárgyalásokat igényelte. A trösztellenes törvények változásával így Swiftnek csak az AMC-vel kellett tárgyalnia, ami leegyszerűsítette a folyamatot és hatékonyabb forgalmazási gyakorlatot tett lehetővé.
Egy másik jelentős változás, amelyet a jogi váltás hozott, a minimális jegyárak engedélyezése. Korábban a stúdiók nem kötelezhették a filmszínházakat arra, hogy az árakat egy bizonyos küszöbérték felett tartsák. Ennek eredményeképpen Taylor Swift döntése, miszerint a születési évére utalva 19,89 dollárról induló jegyárat határoz meg, a korábbi szabályozás szerint nem lett volna lehetséges. Hasonlóképpen Beyoncé azon döntése, hogy koncertfilmjére a jegyek árát minimum 22 dollárban határozza meg, elképzelhetetlen lett volna a régi szabályozás szerint.
Bár ezek a fejlemények minden bizonnyal kitárták az ajtókat az olyan művészek előtt, mint Taylor Swift és Beyoncé, nem mindenki rajong a filmszerződésekre vonatkozó új normákért. A kritikusok azzal érvelnek, hogy a beleegyező nyilatkozatok feloldása tisztességesebb versenyfeltételeket teremtett a streaming platformokkal versengő nagy stúdiók számára, de a független producereknek nehézséget okozhat a megegyezés a filmszínházakkal, így az alkotásaik bemutatása is akadályokba ütközhet. Egyesek szerint hatékonyabb megközelítés lett volna a bevett normák eltörlése helyett az összes iparági szereplőre – köztük a streamingszolgáltatásokra – széles körben alkalmazandó szabályozások aktualizálása.