Bruce Willis, aki március 19-én töltötte be 70. életévét, olyan ügyességgel és intelligenciával építette kivételes, egysíkúnak semmiképp nem nevezhető karrierjét, amelyet akkor ritkán értékelték a hangos kasszasikerek árnyékában. Ez az a fajta hosszú távú stratégia, amely csak utólag válik világossá, amikor számba vesszük, ki is egy színész, és mit ért el. Willis 2022-es visszavonulása a színészi pályától, miután először afáziával, majd később frontotemporális demenciával diagnosztizálták, lehetőséget adott a színész még ma is hatalmas rajongótáborának, hogy újra felfedezzék és újraértékeljék adottságait.
Samuel L. Jackson még mindig emlékszik arra a felbecsülhetetlen értékű karrier-tanácsra, amelyet Bruce Willis adott neki, amikor 1994-ben a Die Hard – Az élet mindig drága című filmet forgatták. „Azt mondta nekem: ‘Remélhetőleg találsz majd egy olyan karaktert, akit, ha rossz filmeket csinálsz, és nem hoz pénzt, mindig visszatérhetsz ehhez a karakterhez, akit mindenki szeret. Arnoldnak ott van a Terminátor. Sylvesternek ott van Rocky, Rambo. Nekem ott van John McClane. Erre én: ‘Ó, rendben.’ És nem is jutott eszembe, amíg meg nem kaptam Nick Fury szerepét – és kilenc filmre szóló szerződést kötöttem Nick Fury szerepére -, hogy: „Ó, azt csinálom, amit Bruce mondott. Megvan a karakter.” Mindenesetre, Bruce Willis sokkal több volt, mint a híres John McClane.
Willis maga is mindig úgy gondolta, hogy a nagyszerű munkáknak sokszor időbe telik, mire felfedik magukat. „Sokszor 10, 15 év múlva nézel vissza egy filmet, és azt mondod: ‘Ez a film tényleg megállja a helyét, ez a film pedig nem’.” A színész akciófilmjei minden bizonnyal az előbbi tábort erősíti: természetesen ott van a nagyszerű Die Hard-franchise, de gondoljunk csak az Armageddon, Az utolsó cserkész vagy éppen Az ötödik elem című mozikra, amik még mindig jelen van a popkultúrában, és újra felidézik és ünneplik őket. Mi most öt filmszerepét emeljük ki -, az akcióhősön túl…
Quentin Tarantino egyik legnagyobb erőssége, hogy megtalálja a már befutott vagy sokszor letűnt sztárokban rejlő kiaknázatlan lehetőségeket. Bár a Ponyvaregény (1994) kapcsán annak idején egyértelműen John Travolta visszatérése kapta a legtöbb figyelmet, most úgy tűnik, hogy Willis számára, aki korábban soha nem volt ennyire csendes és visszafogott a filmvásznon, ugyanilyen átformáló pillanat volt. A film központi jelenetében Willis játssza Butchie-t, a bokszolót, akinek a boksz visszautasítása miatt menekülni kényszerül a nyomában lévő maffiózók elől. Butchie története természetesen egy erőszakos jelenetben csúcsosodik ki, de a barátnőjével, Fabienne-nel (Maria de Medeiros) való szelídségét bemutató részek egy olyan lágyabb oldalát mutatják meg Willisnek, amelyet addig nem igazán tudott megvillantani.
Willis még a legvagányabb pillanataiban is képes volt sebezhetővé tenni karaktereit, ez a sebezhetőség a korral pedig egyre csak mélyült. Terry Gilliam Chris Marker La Jetee című klasszikus rövidfilmjének remake-jében, a 12 majom című sci-fiben (1995) Willis James Cole-t alakítja, aki egy posztapokaliptikus jövő foglya, és akit visszaküldenek az időben, hogy információkat gyűjtsön egy halálos vírusról, amely kiirtotta az emberiség nagy részét. Itt találkozik Kathryn Raillyvel (Madeline Stowe), egy pszichiáterrel, aki azt hiszi, hogy a férfi téveszmékben él – legalábbis eleinte. A film Cole válaszok kereséséről szól, de ugyanúgy foglalkozik főhőse személyes útjával is. A jövő nélküli időből érkezett látogató azon kapja magát, hogy ráébred az élet lehetőségeire, legalábbis azokban a pillanatokban, amikor nem csak az életben maradásért küzd, vagy nem kényszerül arra, hogy megkérdőjelezze saját épelméjűségét. Willis talán legintenzívebb és legmegrendítőbb munkája, ami bizony fényévekre található John McClane-től. Ahelyett, hogy egy olyan ember lenne, aki a saját kezébe veszi a sorsát, Cole rájön, hogy ő a sors foglya, ahogy talán mindannyian azok vagyunk.
M. Night Shyamalan óriási áttörést hozó A hatodik érzék (1999) című filmjében Willis egy gyermekpszichológust alakít. Mostanra már mindenki ismeri a film nagy csavarját, de nem (csupán) ez a csavar teszi klasszikussá ezt a filmet. Shyamalan türelmes ritmusába zárkózva Willis óriási érzékenységet visz bele a Haley Joel Osment által alakított Cole Searrel, a törékeny fiúval játszott jelenetekbe, aki azt állítja, hogy képes a szellemekkel kapcsolatba lépni. A filmet 6 Oscar-díjra jelölték.
Alig egy évvel A hatodik érzék után érkező Sebezhetetlen (2000) bizony jócskán meglepte a nézőket, akik hasonló sztorira számítottak az M. Night Shyamalan-Willis sikerpárostól. Bár csavar itt is akad, de ahelyett, hogy a rendező egy újabb természetfeletti thrillerrel tért volna vissza, Shyamalan egy szuperhős-eredetű, lassítva elmesélt történetet mesél el. Willis játssza David Dunnt, a középiskolai sporthőst, akiből végül biztonsági őr lett, és aki egy szörnyű vonatszerencsétlenség egyetlen túlélője lesz. A képregénybolt-tulajdonos Elijah Price (Samuel L. Jackson) vezetésével David rájön, hogy lényegében elpusztíthatatlan, és akárcsak A hatodik érzékben, Willis alakítása tökéletes szinkronban működik Shyamalan megfontolt, jellegzetes vonalvezetésével. Willis karakterének középpontjában a tétovaság áll, hogy végül elfogadja-e a sorsát, és vállalja-e végül a hős szerepét. Mindez egy szavak nélküli szóváltással ér véget, amelyben David elismeri fiának, Josephnek (Spencer Treat Clark), hogy igen, ő az a titokzatos igazságosztó hős, akiről az újságok írnak. Willis filmes karrierjének egyik legjobb pillanata ez…
Talán a Holdfény Királyság (2014) című Wes Anderson film mutatja be leginkább, hogy milyen irányba haladhatott volna Willis karrierje, ha nem kényszerül visszavonulásra a betegség miatt. Willis itt egy kedves szigeti rendőrkapitány, akit egy szökevénypár megmentésére hívnak. Ismét a szavak emberét játssza, de ez nem akadályozza meg abban, hogy a film legmeghatóbb pillanatainak középpontjában álljon.