Azt gondolom, hogy a legszörnyűbb dolgok egyike az életben, ha az embernek szembesülnie kell azzal, hogy amit gondolt magáról, amit felépített maga körül kemény munkával, az egy álomvilág, egy kártyavár, mely bármelyik pillanatban összedőlhet. Hiszen pontosan saját maga belső bizonytalansága okán döntött úgy, hogy épít egy biztos hátteret, és komoly stresszt, színjátékot, meghasonulást felvállalva ért el oda, hogy végre van valami mögötte. Egy házasság, egy karrier, pénz, barátok, hobbi, tehát egy élet. De ha ezek nem teszik boldoggá, akkor biztosan nincs rendben valami. Márpedig az élet olyan, ha az alapdolgok nincsenek rendben, azokra előbb vagy utóbb kegyetlenül odamutat! Így ez történt velem is!
Szembesülés
Ma már úgy fogalmazom meg magamnak, hogy én azok közé a ritka esetek közé tartozom, akik ki tudtak lépni a mókuskerékből. Persze ezt csak így utólag fogalmazom meg magamnak, amikor elindultam az új utamon nem igazán tudtam mit csinálok, nem igazán mértem fel a következményeit a lépéseimnek. Hiszen úgy gondoltam, hogy rá kell nézzek a házasságomra tiszta szemmel, minden befolyás és színészet nélkül. Elképedve láttam, hogy teljesen értéktelenné vált az egész. Úgy gondoltam, hogy akkor egyszerűen megtartva a jelenlegi életemet egy új társ után kell néznem. Viszont most teljesen őszinte leszek, nincs különleges képességek mutogatása, behazudozása. Nyilván az elején nem volt könnyű, de olyan társat akartam magamnak, aki teljes mértékben igazi. Szerencsésnek mondhatom magam, mert az élet meg is adta az esély számomra. Soha nem voltam még olyan boldog életemben, mint a megismerkedésünkkor, hiszen már láttam a jövőmet. Karrierem van, barátaim és hobbim is vannak, és most végre megvan a társ is hozzá. De az öröm nem sokáig tartott, hiszen egy igazi társnak a legnagyobb hátránya, hogy valóban teljesen őszinte. Alig telt el pár hét a szerelemben és azon kaptam magam, hogy életem minden területe komoly vizsgálat alá került. Nem működtek már a „különleges vagyok, különleges életet élek” rigmusok, hiszen a nap minden percében először újdonsült társam, egy idő után pedig saját magam mutattam a tükröt. Elhatároztam, hogy munkahelyet váltok. Hatalmas pofont kaptam, hiszen amíg én készültem arra, amit már a főnökeim is elhitettek velem, hogy egy hosszú idejű, több hónapos átadás-átvételt kell megoldanom, hiszen a munkám nélkülözhetetlen, a végén tulajdonképpen egy hét leforgása alatt kitettek a munkahelyről, és bár fizették korrektül a jövedelmemet, a jelenlétemre már nem volt szükség. A következő állomás a barátok voltak, akik persze teljes erővel próbáltak lebeszélni a váltásról. Új társ, költözés, új munka, mindenki óva intett tőle. Senki nem értette, nem is igazán akarta megtudni, hogy ez nem egy hirtelen felindulásból elkövetett merénylet saját boldogságom ellen, hanem egy komoly lépés azért, hogy negyven évesen ne végezzem valaki komoly, menthetetlen betegséggel a kórházban. Illetve hogy valóban haza tudjak menni majd egyszer. Nem a saját lakásomba, hanem haza, ahol egy olyan társ és környezet vár, ahol valóban önmagam lehetek. Nem a felépített szerepem, hanem csak úgy, idegesítően önmagam. Persze maradt egy-két jó ismerősi kapcsolatom és van két barátom, akik ha azt kérdezik „hogy vagy?”, akkor valóban kíváncsiak is a válaszra, akik aggódnak értem, és ha valami történik a környezetemben, ami úgy gondolják, hogy veszélyes lehet rám nézve, akkor mindig jelentkeznek.
A legfájdalmasabb pont
Sok fejlődési szakaszon átmentem azért, hogy ma önazonos ember legyek, aki valóban kimeri jelenteni, ha boldog, mert azt is beismeri, ha szomorú. A legfájdalmasabb pont talán a családi kapcsolatok átalakulása volt számomra. Nagy létszámú családból származom, és drasztikus volt átélni, hogy a családtagok különbözőképpen állnak az emberhez és csak azért, mert biológiai kapcsolat van közöttünk, bizony nem mindenki a másik boldogságát tartja szem előtt. Ezeket a családi kapcsolatokat átértékelni és átalakítani, helyre tenni a legnehezebb, és a legtöbb ember itt botlik el életében. Hiszen ha itt megalkuvásra hajlik, akkor az élet többi területén is hajlamos bevállalni azt, akkor pedig előbb-utóbb ott köt ki, ahonnan én elindultam saját történetemmel. És miért is kell ezeken a nem túl kellemes lépéseken átesnie az embernek? Mindez megéri, hogy önmaga lehessen? Ma már azt kell mondjam, hogy igen, minden percét megérte ez az utazás. Hiszen ha ma leülök a munkámat végezni, pontosan tudom, hogy milyen értéket teszek bele a cégbe, amelyik megfizet. Tudom, hogy nem vagyok nélkülözhetetlen, de pontosan tudom azt is mérni életszínvonalban, munkamennyiségben, visszajelzésben, hogy bizony egyre nehezebb lenne a cég dolga nélkülem. Ma már nem tudnának egy hétig sem nélkülözni, mint korábban tették azt. A kollégáim tisztelnek. Nem ebédelek ugyan minden nap velük, nem pletykálok, mint régebben, de minden mondatukban megtalálható az elismerés. A társam nagyon különleges ember és biztosan elmondhatom, hogy egy különleges kapcsolatom van. Ez meg is mutatta nekem, hogy én viszont nem rendelkezek különleges képességekkel. Viszont pontosan látom, hogy mekkora hátteret tudok biztosítani számára, és amikor mellette vagyok akkor bizony rivaldafényben úszom. Sőt azt is tudom, hogy ezt a rivaldafényt én is segítettem kiépíteni, tehát jogom van ott lenni. Látható és észrevehető lettem, pedig most már nem akarok az lenni. Igen, átlagos vagyok, rendes ember vagyok és állítólag szerethető is. Nem hangos, nem unikális a szó hagyományos értelmében, de az emberek 70-80%-a ebben az értelemben véve nem az. Sokat tudunk dolgozni, fontosak az emberek számunkra, és megbecsüljük a kis dolgokat is. Vízhordók vagyunk, és ez így van jól. És tudjátok mit, ettől vagyunk különlegesek! Nem kell erőszakosan törekednünk rá, hanem majd az igazán különleges emberek úgyis észreveszik a mi különleges képességeinket, azt, hogy ki tudjuk egészíteni őket. És bár nélkülünk lehet ragyogni, de a csillogás nem sokáig tartana.