Az egyéni sportoknál már tisztáztuk azt a félreértést, hogy nem csak egyéni fókusszal rendelkező karakterek lehetnek sikeresek. Sőt azt is elemeztük, hogy az elmúlt két évtizedben leginkább azok a sportolók érvényesültek az egyéni sportokban, akik amúgy csapat fókusszal rendelkeznek életük során. Nos, a csapatsportoknál is egyértelműen elmondható, hogy egyéni fókusszal bíró, saját céljaikat a csapat céloknál fontosabbnak tartó, sokszor egyénieskedő, önző karakterek nélkül nincs igazi világverő csapat. Így hát amikor csapatsportágakban csapatépítésről beszélünk, óvatosan nyúljunk a témához!
A túltolt csapatkohézió
Amikor a csapatsportokban hagyományosan csapatkohézió kialakításáról beszélnek a szakemberek akkor leginkább az a céljuk, hogy a csapattagok számára egyértelművé tegyék azt, hogy a csapatcélok abszolút és vitathatatlan mértékben magasabb szintet képviseljenek az egyéni céloknál. A részükről az üzenet még az is, hogy aki nem így gondolkodik, annak semmi keresnivalója nincsen egy csapatban. Teljes tévút már maga az elképzelés is – ezt az üzletemberek pontosan tudják -, hiszen a nagy csapathangulatban, a nagy csapatkohézióban a csapatcélok mögé lehet bújni. Ez a legtöbb multinacionális cég legnagyobb kihívása, és a szenvedésük oka is egyben. Sokáig nem értették ugyanis azt a jelenséget, hogy főként a dominánsabb új generációk, mint az 1985-1996 között született The Ambitionists teljesen másként gondolkoznak a világról. Ennek is köszönhető, hogy amíg az idősebb generációk tagjai előszeretettel mentek egy ismert, magas imázzsal rendelkező multihoz dolgozni, a fiatalabbak sokkal inkább választanak egy „world famous” start-upot kezdő állomásnak, és valahol kudarcként élik meg, ha egy multinál kell robotolniuk, mert az azt jelenti számukra, hogy nem voltak eléggé jó alapanyagok a trendi és modern új világnak. Így általában a legjobb képességű, egyedi tudással, megfelelő kreativitással, alkotó vénával rendelkező fiatalok a start-upoknál kötöttek ki. Ott egyéni felelősségük volt, egyéni eredményeket kellett letenni az asztalra, és nem harmincan projekteltek egy elenyésző témán, ami a multik esetében nagyon sokszor előfordul. Nem volt szégyen önzőnek lenni, mert ezzel az egyéni felelősség felvállalása is együtt jár, hiszen a személyiségtípusok már csak ilyenek. Bár szeretünk arról álmodozni, hogy van olyan ember, aki egyszerre tökéletes csapatjátékos, de természetesen – ha arra van szükség – azonnal felvállalja az egyéni döntéshozatal nehézségeit is. Hát, ezek a szuper személyiségek nem igazán léteznek. Meg lehet tanulni ezeket a tulajdonságokat egyszerre magukban hordozni, de ha kritikus helyzetbe kerülünk, akkor gyorsan kiderül kik is vagyunk valójában. Az üzleti kitérő után térjünk vissza a sport világába, de hozzuk magunkkal az üzletben szerzett tényeket, tapasztalatokat. Ha túlzásba visszük a csapat, mint fogalom jelentőségét, és annak értelmezése nem a megfelelő módon történik, akkor kapunk egy nyugalmi helyzetben nagyon jól működő, együttműködő, egymást támogató és segítő közösséget. Viszont ugyanúgy megkapjuk azt a problémát is a nyakunkba, hogy egy igazi krízishelyzetben tétlenül fogják nézni a másikat, és mindenki majd vár valakire, hogy megoldja a végső kihívást. De mivel mindent csapatként tanultak meg kezelni, egy igazi krízishelyzetben ez az elmélet elbukik. Egy embernek kell belőni az utolsó helyzetet, vagy elvállalni a végén a büntetőt, és persze meg lehet próbálni mondjuk egy labdarúgó mérkőzést követően a mindent eldöntő büntetőkhöz tizenegyen odaállni, de nem biztos hogy értékelni fogják a játékvezetők. Éppen ezért nagyon fontos, hogy első perctől helyet biztosítsunk az egyéni célokat a csapatcélok elé helyező csapattagok számára is. Meg kell teremtenünk azt a környezetet, amelyben a csapat a saját érdeke okán befogadja ezeket az embereket, és – ami még ennél is fontosabb – engedi, hogy ezek a sokszor önző emberek is önmaguk tudjanak lenni. Így lesz a csapat alkalmas arra, hogy a krízishelyzetekben ki tudjon állítani legalább egy valakit, aki nem remeg meg. Lehet hogy ő sztár akar lenni, vagy előfordulhat, hogy különbnek tartja magát a csapat többi tagjánál – ami már ugye „nagyképűség” -, de a megfelelő szituációkban egyszerűen csak teljesít. Nem akarja még egyszer tovább passzolni a labdát, nem szegi le a fejét a földre, ha a sorsdöntő büntetőt akarja az edző valakinek a nyakába akasztani, hanem úgy érzi eljött az ő ideje, és a koncentrációja megsokszorozódik.