Akkor hát milyen is egy igazán jó csapat? Milyen karakterekből áll és hogyan viselkedik? Hogyan tudjuk felkészíteni őket az igazi teljesítményre, a kritikus szituációkra, és a sportban oly sokszor előforduló krízishelyzetekre? Ha összefoglaló gondolatot keresünk erre a kérdésre, akkor mindenképp azt kell mondjuk, hogy a jó csapat tiszteletben tartja az egyéniségeket. A csapatkohézió pedig nem az egyéniség csapatba történő „bepasszírozását”, hanem az egyéniségekben rejlő lehetőségek teljes kihasználását kell, hogy megcélozza!
A csapatorientált személyiségek – akik alapból a csapat érdekei alá rendelik saját céljaikat – egyértelműen és könnyedén lépnek kohézióra egymással, hiszen pontosan tudják, hogy szükségük van egymásra. És ebben az esetben a szükséget konkrétan kell érteni! Tökéletesen látják – legalábbis úgy gondolják -, hogy egyedül nem érnek közel sem annyit, mint csapatszinten. Sajnos nagyon sok esetben átfordul ez az egész hit kérdés abba az irányba, hogy még világszínvonalú sportolók is meg vannak győződve arról, hogy egyedül jelentéktelen teljesítményre képesek, és a csapatsportban ugye nagyon nehéz odáig eljutni, hogy igen, ezt a győzelmet én egyedül értem el. Legtöbb esetben még odáig sem merészkedik egy csapatorientált játékos, hogy azt ki merje jelenteni legalább saját maga előtt, hogy igen, hatalmas része volt abban, hogy a csapat jól szerepelt. Egyszerűen nem fér bele a karakterébe. És bár mindez nagyon szimpatikus jelenségként hat, de sajnos ha valóban leragad a sportoló azon a szinten, hogy a csapata nélkül jelentéktelen, akkor a krízishelyzetekben sem fogja magára vállalni a felelősséget. Persze ez nem azt jelenti, hogy sosem fog elvállalni egyetlen lövést sem akkor, amikor igazán szüksége lenne rá a csapatnak. Megteszi, de leginkább „mentális erőszak” árán. Hiszen mégiscsak élsportoló, mégiscsak magas színvonalú játékos, és hát igazodva az elvárásokhoz, elrúgja, eldobja, ellövi, attól függően, hogy milyen sportágról beszélünk. De abban sajnos az összes félelme és szorongása benne van, és ez nem sok jót sejtet a kimenetel tekintetében. Éppen ezért nagyon fontos, hogy a csapatorientált karaktereknél ne elégedjünk meg azzal csapatfejlesztő szakemberként, hogy milyen jól tudnak együttműködni! Igenis „szét kell szedni a kohéziós csomókat” ahhoz, hogy egy egészséges, a felelősséget a csapat érdekében mentálisan egészségesen felvállalni képes társaságot kapjunk. A fejlesztés ezen része dönti el, hogy egy jó átlagcsapatot hozunk létre, vagy egy olyan csapatot, akik valóban képesek a csúcsra jutni, jelentsen az bármit az adott csapat tekintetében.
Egyéni fókusz tisztelete a csapatban
A csapatorientált sportolóknál tehát van kihívás, hiszen a csapatcélok mögé könnyen el lehet bújni. De azt el kell ismerni, hogy a csapattagok, a csapat vezetője tiszteli ezt a karaktert, hiszen mégiscsak a csapat a legfontosabb számukra. De hogyan lehet tisztelni egy önmagára koncentráló csapattagot, aki saját céljait a csapatcélok elé helyezi? Fontos ezzel foglalkoznunk? Mármint, hogy a kellő helyzetekben ki és miért csinálja azt, amit csinál, vagy csak örüljünk a végeredménynek? Tehát a mentális felkészítés oldaláról érdemes foglalkozni a helyzettel, csapattagként és vezetőedzőként is? Nem mindegy, hogy a döntő büntetőt, vagy az utolsó percekben mindent eldöntő gólt az adott csapattag miért értékesítette? Szeretett volna az újságok címlapjára kerülni, vagy mert jobb szerződést fog tudni kicsikarni a következő időszakra? Teljesen mindegy, mert az egész csapat jól járt a végeredménnyel! És ezt kell szem előtt tartania egy csapatnak, no pláne a mentális fejlesztéssel, csapatkohézióval rendelkező szakembereknek. A mentális felkészítés során nagy hangsúlyt kell fektetni arra, hogy a csapattagok megértsék egymás motivációját, annak eredetét, következményeit. De utána még fontosabb azt menedzselni, hogy senkinek nincs joga ítélkezni! Tiszteletben kell tartani a többi csapattag értékítéletét és motivációját, így mindenki respektálni fogja a csapat eredményességét! Nagyon sok fejlesztés során egyszerűen nem beszélnek erről a jelenségről, hiszen azt vallják, hogy egy csapatban mindezt jobb elhallgatni. És ez nyugalmi helyzetben működik is. A felkészülések során jelentős mértékben csökkenti a súrlódások mennyiségét. De mit ér mindez, ha a kritikus helyzetben egymásnak esnek a csapattagok? Nem látványosan, csak úgy darabjaira hullik a csapat. Lehet hogy csak egy gól, egy pont különbség lesz a vége, és senki nem is gyanakodna arra, hogy milyen komoly mentális hiba van mindennek a hátterében. És visszatérnek úgy a versenyből, hogy majd legközelebb mellénk áll a szerencse. Ami persze általában sosem következik be, mert hogy mindez nem a szerencsén múlik!
Előző rész
A túlzásba vitt csapatépítés – Egyéni célú, egyénieskedő emberek a csapatsportokban